Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-19 / 12. szám
* 2 Hosszú estéken át jártuk körbe a nemzetiségi buktatók, veszélyek és sérelmek sokaságát, mindenféle rendű, rangú, foglalkozású emberrel, akiket még akkor sem nevezhetek ehelyütt néven, ha rám fogják is, hogy magam költöttem az itt leírtakat. Nem tehetem, mert arra kértek, hogy névtelenek maradhassanak, nehogy kellemetlenségeik támadjanak. Pedig jó lenne nyílt szóval is rendre megköszönnöm mindazoknak, akik társamul szegődtek a városjáró, emlékidéző igazságkeresésben, de aggodalmukat akkor értettem meg igazán, amikor a ferences templom fényképezése közben éles fékcsikorgással mellettem termett a rend két ifjú, de máris marcona őre és a filmem, fényképezőgépem, valamint útlevelem elkobzásával, valamint őrizetbevétellel fenyegettek meg, amiért állítólag őket örökítettem meg, miként igazoltatnak két járókelőt. Álljon tehát itt egy csokor a szlovákiai magyar ismerőseimtől hallottakból. Magyar tannyelvű iskolába jár a magyar nemzetiségű tanulók mintegy 65%-a és nincs színvonalbéli, anyagi, ellátási különbség a magyar és a szlovák iskolák között. Hátrány sem ér közvetlenül senkit, amiért a magyar iskolát látogatja. Mi hát a kifogás? Ha egyéb nem, akkor az idegen nyelvű közeg túlnyomása, amely miatt a szülők gyakran meggondolják, hogy későbbi érvényesülésük érdekében magyar iskolába járassák-e gyerekeiket. Persze, ha van a közelben magyar iskola. Nem úgy, mint r.cldául Pozsonyban, ahol a közel 20 ezer magyar lakosra - aki jórészt a külső kerületekben él szétszóródva - egy gimnáziummal közös elemi iskola esik, az is a régi belvárosban. Ki csodálkozhatnék rajta, ha a hajnali órákban munkába induló szülők ritkán vállalják, hogy gyermeküket előbb elkísérjék a távoli iskolába. Arra pedig aligha számíthatnak, hogy belátható időn belül gyarapodhat a magyar iskolák száma, hiszen a tanárképzés elégtelensége következtében a meglévőket sem könnyen látják el szakképzett pedagógussal. Sorolhatnánk 3 még a magyar történelem oktatásának hiányát, az úgynevezett ideológiai tárgyak túltengését és egyéb anomáliákat is. Igaz, az ígéretek szintjén a közelmúltban hallottunk a magyar pedagógusképzés fejlesztéséről. Köztudott, vagy ha nem, úgy essék ehelyütt is szó arról, hogy Csehszlovákiában ma még súlyos korlátozások terhelik az egyházakat és a vallásos tömegeket, s ebből következően évtizedes gond a papi, lelkészi utánpótlás a magyarlakta területeken is. És mint nagyon jól tudjuk, a templom a kisebbségi létben nemcsak Isten igéjének hirdetését, hanem az anyanyelv megőrzését is szolgálja. A magyar Pozsony emlékei A történész torka elszorul, amikor a hajdani magyar főváros épületeinek sorsát veszi számba. Senki se aggódjék, hogy netán itt is bulldózer fenyegetné múltunk kőbe, fába izzadt, álmodott bizonyítékait. Pozsonyban a Váralja és a régi zsidónegyed sínylette meg zsinagógástól a megalomániás új Duna-híd és a rá felvezető utak építését. A maga nemében bizonyára statikai bravúr ez a híd, csak éppen nem illik a történelmi városképbe. A városát féltő pozsonyiak többsége nem is szívelheti a túlméretezett, hivalkodó alkotást. Szóval darabra még csak megvolnának a város magyar épületemlékei, ám úgy elvarázsolták őket, hogy tudós helybéli legyen a talpán, aki még meg tudja mondani, hogy melyik palotában lakott Kossuth, Batthyány, Deák, Széchenyi, vagy a reformkor más nagyjai, hol működött a híres országgyűlési kávéház és hol maga az országgyűlés. A varázslat abban áll, hogy a műemlékké nyilvánított épületeken elhelyezett táblák a palota legutolsó tulajdonosát tüntetik fel, rejtve hagyva a hajdani magyar főnemesi tulajdonosok, valamint azon híres vendégeik nevét, akik a reform-országgyűlések idején a politika jelesei közül náluk megszálltak. A címerek ugyan megmaradtak az oromzato-4 1. A papnevelde kapuja. Az általa alapított épületben halt meg Pázmány Péter esztergomi érsek, a magyar irodalmi nyelv első megújitója. 2. A ferencesek templomán jól látható az építészeti stílusok változása. 3. A reformkori magyar országgyűlések palotája. Háttérben a Mihály-kapu tornya. 4. A Szent Márton-dóm. ahol 1526 után a magyar királyokat koronázták. A SZERZŐ FELVÉTELEI kon, sőt, olykor soha nem volt tarkára is kipingálták őket a tatarozáskor, csak hát a történelem iránt érdeklődők közül nem mindenki ért a címerek eredetére választ adó heraldikához. A magyar államcímer azonban ritkán élte túl a hatalomváltást. Eltávolították az országgyűlés épületének homlokzatáról is, azzal az ürüggyel, hogy erősen kikezdte az idő vasfoga. Ez igaz lehet, de mint a sok példa mutatja, a főúri paloták családi címereit is újra lehetett faragni. Megmaradt azonban a magyar címer a Mihály-kapu tornyán, mivel a középkorban itt még két külön pajzsra került az Árpádok hétszer vágott címermezeje és a hármas halmon álló kettős kereszt. Ez utóbbi a szlovák állam történelmi címerévé lépett elő, amint a Duna-parti nemzeti múzeum előtt nemrég elhelyezett emlékmű is hirdeti, a kőoszlop tetején ülő, mancsával kettős keresztes, hármas halmos címerpajzsot tartó oroszlánnal. Az ősi Szent Márton-dómon - amelyben a Székesfehérvár török meghódítása utáni századokban a magyar királyokat koronázták - hiába keresnénk a nemzeti emlékhelyeknek kijáró táblát, amely a késő századokba is átmentendő, megóvandó épületek jussa. Esti sétám során Pázmány Péter nagy lelkét éreztem megjelenni a dóm felett, amelynek főoltára alatt halandó teste pihen. Talán elegendő érdemet gyűjtött e világban, hogy a kegyelem emlékhelytábla nélkül is megóvja nyughelyét. PUSZTASZERI LÁSZLÓ 27
