Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-06-05 / 11. szám
A VI.ANYANYELVI KONFERENCIA ELÉ LŐRINCZE LAJOS Határkőnél? Mit várok a hatodik Anyanyelvi Konferenciától? Jó, pontos beszámolókat az elmúlt évek munkájáról, alapos helyzetelemzést, eredmények és gondok felsorakoztatását, a jövő feladatainak kijelölését. Ezzel persze nem sok újat mondtam, hiszen ezt szokás várni minden tanácskozástól, s eddig is ilyenformán szoktuk megfogalmazni konferenciáink feladatát: beszámoló az előző konferencia határozatainak végrehajtásáról; az elkövetkező évek feladatainak kijelölése. Természetszerűleg mindig szerepet kapott konferenciáinkon a változtatás, az újítás kérdése is: részben vagy egészben új feladatok kijelölése, a munkatársak körének kibővítése stb. A mostani összejövetelnek azonban - úgy gondolom - különleges szerepe van, lehet az anyanyelvi konferenciák történetében. A húsz esztendő - húsz évvel ezelőtt volt az első anyanyelvi tanácskozás! - kötelez bennünket arra, hogy következetesebben, elmélyültebben vizsgáljuk meg az elmúlt éveket, eddigi tevékenységünket: elsősorban a hatékonyság szempontjából. Pedagógiai bizottságunktól például azt várjuk, hogy mutassa be a már rég várt új tankönyveket, pedagógiai segédeszközöket, de egyúttal kísérelje meg annak felmérését, kik, hol, milyen módon és milyen eredménnyel használták tankönyveinket. Ez a tárgyilagos, a valóságot pontosan tükröző, semmit el nem kendőző helyzetjelentés lehet aztán a reális alapja az elkövetkező idők tervezésének: mit, hogyan szükséges és érdemes a továbbiakban csinálni, miben van szükség változtatásra. Ugyanez vonatkozik kulturális bizottságunk tevékenységére, az elmúlt évekről való beszámolójára és jövőbeli terveire is. De más szempontból is új korszak kezdete lehet az idei kecskeméti találkozó, és ez alighanem fontosabb a húsz esztendő késztető-kényszerítő szerepénél. Az az egyelőre teljes egészében szinte beláthatatlan lehetőség, amelyet mozgalmunknak a megváltozott társadalmi helyzet, bélés külpolitikánk új áramlata kínál eddigi tevékenységünk reális felmérésére, munkánk felfrissítésére, új, fontos feladatok vállalására, munkatársi gárdánk felújítására, soraink kiegészítésére, kapcsolatrendszerünk bővítésére. Napirendre tűztük a nyugati magyar irodalom hazai befogadásának kérdéseit; ennek megtárgyalására találkoznak a hazai és a nyugati irodalom képviselői, valamint az érdeklődők a Forrás szerkesztőségében, a Forrás szerkesztőivel, akik éppen a nyugati magyar írókat prezentáló és reprezentáló számmal köszöntik a konferenciát. Az irodalom a kezdetektől fogva jelen volt az anyanyelvi konferenciákon, tárgya, programja, eszköze volt az anyanyelvi mozgalomnak. Megkülönböztetett helye, szerepe van a nyelvtanításban-tanulásban, hiszen a nyelv az irodalmi művekben testesül meg legvonzóbb formában, ott mutatkoznak meg pazar színei, abban jelenik meg szinte felmérhetetlen gazdagsága. De nemcsak a nyelvről, hanem a nyelvet beszélő emberről, népről, annak eszméiről, történelméről, kultúrájáról is az irodalom mond a legtöbbet. És nemcsak öröm-, tudat- és ismeretforrás, de vigasz és védelem is lehet néha a nyelv. Ahogy Illyés Gyula írja: ...áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, büv-igéket. Már meg is osztom, ha elmondom, milyen a biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petőfik köréd varázskor teremtődik. Ennek a tervezett irodalmi eszmecserének azonban nem az lesz az alapkérdése, milyen szerepe lehet az irodalomnak a nyelv megőrzésében, a kultúra ápolásában, a magyar identitástudat erősítésében; nem arról - vagy főként nem arról - lesz szó, milyen módszerrel ismertethetjük, népszerűsíthetjük a határainkon kívül élő magyarok között a múlt és jelen magyar irodalmának színét-javát. Nem annyira irodalomról, mint irodalompoliti - káról lesz tehát szó, úgy gondolom. Mégpedig annak a régi vitának, óhajnak, igénynek a folyományaként, hogy az Anyanyelvi Konferenciának vállalnia kellene a hazai és nyugati magyar irodalmi termékek kölcsönös áramlásának ügyét, azaz harcoljon a nyugati magyar irodalmi művek s íróik itthoni megjelenhetéséért és megjelentetéséért, a tiltások megszüntetéséért. Nos, ezek a kérdések más - alkalmasabb - formában megoldódtak vagy a megoldás útján vannak. Az Anyanyelvi Konferenciának nem kell tehát a jövőben olyan gondokat - teljes egészükben - magára vállalni, amelyeknek megoldására - sok szempontból - nincs igazán lehetősége, képessége. Több idő, energia jut viszont - az irodalommal kapcsolatban is - azokra a feladatokra, amelyeket kezdettől fogva vállalt, s amelyek végzésére megvannak a lehetőségei. Ezt a kérdést tehát - úgy gondolom - a kecskeméti konferencián többé-kevésbé megnyugtató módon lezárhatjuk. Igen fontos, korszakos nyitásnak tartom viszont a tanácskozásnak azt a részét, amely a környékbeli (szocialista) országok magyar kisebbségének helyzetéről ad számot abból a szempontból, hogy milyen lehetőségük van anyanyelvűk és nemzeti kultúrájuk ápolására, őrzésére. Ettől a beszámolótól, amelyre a Magyarságkutató Intézet vállalkozott, nagyon sokat várok. Pontos felmérést, tárgyilagos, alapos diagnózist. A beszámolót követő vitától meg azt, hogy kialakulnak a keretei, feladatai annak a tevékenységnek, amelyet az elkövetkező években az Anyanyelvi Konferencia ezen a területen végezni fog. Sok tisztázni, feltárni való van, hiszen sok - és nem is jelentéktelen - különbség van a „nyugati” magyarság és a környékbeli államokban élő magyar nemzeti kisebbség helyzete között; olyan különbség, amely befolyásolja nyelve, kultúrája megőrzésének lehetőségét is. Csak néhány példát említek a különbségre. Más és más a kisebbségi létbe vezető útjuk. Az (a Nyugaton élő magyar) idegenként érkezett, máshonnan költözött mai helyére. Ez őshonos, ősei földjén lakik. Az a maga akaratából (is) változtatott hazát, államot, ezt rajta kívül álló erők taszították kisebbségbe. Más és más a többségi, az államalkotó néphez való viszonyuk, de különbség van, lehet az anyaországgal való kapcsolatukban is. Folytathatnám, de ezek elég ismert dolgok, átgondolásukra, következményeikre azonban gondolnunk kell. Kikkel, milyen intézményekkel tudunk ebben az ügyben is együttműködni; hazaiakkal és a határainkon kívüliekkel. (Pl. a CSEMADOK-kal vagy az Ungváron most alakult Hungarológiai Intézettel, a Horvátországi Magyarok Szövetségével.) Egyáltalán: a kapcsolatrendszer bővítését, s a megnövekedett - részben új - feladatok miatt bizonyos fokú szervezeti megújítást is várok a mostani Anyanyelvi Konferenciától. Védnökségünk kiegészítését, megerősítését, fiatalitását. A mozgalom jövőjéről való - tervezett - eszmecsere jó alkalom lesz arra, hogy ezt a kérdést is alaposan megvitassuk, majd ennek tanulságait felhasználva a védnökség hamarosan - esetleg már a következő évben - kellő megfontolás után dönthessen a továbbiakról. Én tehát - egyéni véleményemet összegezve - a változást, az ésszerű változtatást fontosnak, szükségesnek, tartom, de valamilyen alapvető átrendeződésnek nem látnám értelmét. Az Anyanyelvi Konferencia húsz esztendejének eredményeire, pozitívumaira joggal és bátran építhetünk, s építhetnek az utánunk jövők is. Kecskemét, Erdei Ferenc Művelődési Központ, a konferencia színhelye 14
