Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-22 / 2. szám
Egy hónap egy magyarországi kisvárosban Küldjön egy képet és egy történetet! címmel hirdettük meg új pályázatunkat. Célunk az, hogy olvasóink segítségével bemutassuk a történelmi Magyarország területén kívül található magyar vonatkozású emlékeket. Érdeklődéssel várjuk a pályamunkákat, 1-2 gépelt oldal terjedelemben. A megjelent írásokért 500,- forint értékű könyvjutalmat küldünk. Nemrégiben felhívott Martin. Amint felvettem a telefont, azonnal tudtam, hogy ő az, mert a kagylóból felcsendült közvetlen hangú köszöntése: „Apuskááám! Na mi van veled?” (Mit lehet várni tőle? Végül is igazi kaliforniai.) Múlt nyár óta nem láttam Martint; jólesett hallani a hangját. Beszélgetésbe kezdtünk az iskoláról, nyári terveinkről. Társalgásunk azonban hamar félbeszakadt. Mennem kellett, elbúcsúztunk. Később, azon az éjszakán emlékezetembe idéztem Martint, és a többieket, akikkel nyári, magyarországi utam során találkoztam; egy csoport a világ különböző részéről, egy keletmagyarországi Sárospatak nevű kisvárosban. Nem a foci, a tenisz, a kosárlabda, vagy más sport hozott öszsze minket. Nem a festészet, vagy a szobrászkodás, még csak nem is a tánc miatt áldoztunk egy hónapot szent nyarunkból. Nem. Mi nem mindennapi csoportot alkottunk. Magyar örökségünk fűzött össze bennünket. Kezdetben egy kicsit féltünk - bizonytalanok voltunk magunkban és bizonytalansággal töltöttek el bennünket az előttünk álló hetek is. Néhányan megpróbálták leküzdeni ezt a bizonytalanságot. Elhatározták, hogy megtestesítenek egy bizonyos eszményképet - a „kellemes józan lány” a „szívtipró” a „tréfamester” figuráját, bármit, amiről úgy gondolták, hogy segít beilleszkedni. Ezek az álarcok azonban nem tartottak sokáig. Amint fokozatosan beleszoktunk a dolgok rendjébe, bemutatkoztunk egymásnak, kezet ráztunk és barátságokat kötöttünk. A harmadik estére már úgy éreztük, mintha hónapok óta ismernénk egymást. A városkában minden megvolt, ami kellett: a borbélyüzlet, a fűszeres bolt, a diszkó, az étterem - mind takarosán sorakoztak egymás mellett az egyedüli főutcán, mint egy sor dominó. Patinás város volt, emberközeli, majdhogynem szeretetre méltó. A nap korai időszakában nem sok hasznát vettük a városi szolgáltatásoknak, mivel ekkor ott tartózkodásunk komolyabb oldala foglalt le minket. Miután reggel 8-kor elhangzott a tanárok mindenkit felrázó ébresztője, megpróbáltunk elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy levánszorogjunk az óriási, rózsaszín kúria - amelyet otthonunknak vallottunk most - földszinten elhelyezkedő tantermeinek egyikébe. Azok, akik csak keveset vagy egyáltalán nem tudtak magyarul az egész délelőttöt nyelvtanulással töltötték, míg mi, akik járatosak voltunk a nyelvben, ősi földünk kultúrájára, irodalmára és történelmére összpontosítottuk figyelmünket. Maga a lakóépület is fenséges volt. Gótikus stílusban épült, és egy kertre nézett, amelynek teljes hosszában két pompás virágokkal teli ágyás húzódott végig. A kert jobb oldalán egy kis erdő zöldellett. Balra pedig egy betonpálya, amely egy a rendesnél kisebb, fűvel borított focipályába olvadt bele. Ezen a futballpályán kerültek megrendezésre a tábor atlétikai versenyei, s ez lett a helyszíne egy apró csodának is - nevezetesen annak, hogy ha valaki össze tud hozni amerikai serdülőkből egy, a fociban meglehetősen gyakorlott európaiakat megverni képes csapatot - az kész csoda. Nekem sikerült! „Az európai futballban a labda nem tojás alakú” - emlékeztettek minket az európaiak önelégülten. Tudták, hogy jobbak nálunk. Igazuk volt abban, hogy a focilabda nem tojás alakú, de a több mint száz szurkoló tanúsága alapján bebizonyosodott - tévedtek a mérkőzés eredményét illetőleg. A végeredmény 2:1 lett az amerikaiak javára, kétszeres hosszabbítással. Délben, miután már az órák véget értek, a város érdeklődésünk középpontjába került. Akik meg tudták enni a kollégiumi ebédet, azoknak minden jó. (A hét minden napján krumplit enni - ez nem az én gusztusom.) A többiek csapatostul elmentek a helyi éttermekbe abban bízva, hogy a kereskedőknek sok Coca-Colájuk van még raktáron. Sajnálatos módon a városban való étkezés soha nem volt egyszerű feladat, mivel gyakran előfordult, hogy én voltam az egyetlen az asztalnál, aki folyékonyan beszélt magyarul. Egyszerre próbáltam meg lefordítani és a pincérnek továbbítani a pontos rendeléseket, valamint megkíséreltem, hogy találjak valamit az étlapon, ami éppen akkor kapható volt. Egy szót hamarosan mindenki megtanult: „Elfogyott”... Akár a hétköznapokat, akár a hétvégeket tekintem, az esték voltak a legeseménydúsabbak. Kezdve azon, hogy táncoltunk a helyi diszkóban, folytatva azzal, hogy tógába tekerve végigdühöngtünk a diákotthon termein, tetőtől talpig bekenve borotvahabbal - mindig volt mit tenni. Természetesen a tanárok és az igazgatóság véleménye a ’’tréfa” fogalmával kapcsolatban nem mindig egyezett... Mindenki, aki azt az egy hónapot Sárospatakon töltötte, a külszínt tekintve különbözött a másiktól. Különböző volt érdeklődési körünk, különböztek eszményképeink, és sok esetben különböző volt szülőföldünk is. De ugyanakkor mindegyikünk tudatában volt magyar származásának. Ez volt az a közös pont, amely kezdeti kötést vont mindannyiunk köré és lehetővé tette a barátságok kibontakozását. Ez volt az az egyedülálló sajátosság, amely végső búcsúnkat könnyessé tette. VÁRDY A. ZOLTÁN PITTSBURGH, USA Nyirbatorto -Foridaig Amikor 1979 őszén végleg Floridába költöztünk, hogy itt fejezzük be hosszú külföldi pályafutásunkat, azonnal autózni kezdtünk a környéken. A várost, Brandont kelet felé elhagyva, egy útkereszteződésnél a következő feliratra lettünk Figyelmesek: „Farkas Road”. Néhány kilométerrel tovább, egy út melletti ház előtt pedig ezt olvastuk: „Farkas Citrus Nursery,” vagyis Farkas Narancs Kertészet. Kíváncsian bekanyarodtunk a házhoz, ahol egy középkorú nő fogadott minket, Farkas János lánya, aki beteges édesapját gondozta. Farkas bácsin valóban látszott, hogy nagyon beteg ember, de kérdéseinkre hamar felélénkült, örült látogatásunknak; de mi még jobban, hogy egy magyarra találtunk. Farkas János még 15 éves sem volt, amikor 1907-ben kikerült Amerikába. Iskolába nem járhatott, mert dolgoznia kellett - parasztfiú lévén - földműves-napszámos lett Pennsylvaniában. Innen Nyugat-Virginiába ment a szénbányába, mert ott többet fizettek és pénzt akart gyűjteni, hogy földet vehessen. Magyar lányt vett feleségül, együtt gyűjtötték tovább a pénzt, és szőtték az álmokat, 1925-ben ötezer dollárral jöttek Floridába, ahol 10 hold földet vásároltak, amelyen zöldséget, földiepret termeltek. Ennek hasznából gyarapodott a föld és létrejött az első narancsültetvény. 1938-ban a környéken új utakat nyitottak, s mivel a legtöbb földet Farkaséktól sajátították ki erre a célra, az utat „Farkas Road”-nak nevezték el. Farkas János 1982-ben halt meg 90 éves korában, de a ház előtt még mindig ott áll a tábla egy farkasfejjel a közepében: „Farkas Citrus Nursery”. A két Farkas fiú, János és György most 200 holdon termel narancsot. Farkas bácsi csak egy csepp a külföldre szakadt magyarság tengerében, de a neve itt lesz ezen az útjelző táblán talán évszázadokig. Sok ember hajt el ennél az útkereszteződésnél, és fogalma sincs, mit jelent ez a név, de nekünk mindent, mert „Más berkekben, másként szól az ének...” BRACHNA SÁMUEÍ. BRANDON, F., USA 6
