Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-05-22 / 10. szám
Portré a Nemzeti Színház leendő igazgatójáról A SZÍNHÁZAT NEM IGAZGATNI, RENDEZNI KELL! A Miskolci Nemzeti Színház az utolsó esztendők néhány kiemelkedő és emlékezetes teljesítményével a közönség és a szakma érdeklődésének fényébe került. Társadalmi és művészi presztízsét emelték azok a szellemükben hatékony és sajátos minőségű előadások, amelyek rendezők és az egységbe szerveződött társulat közös, fogékony együttműködéséből születtek. A fiatal rendező, Csiszár Imre akkor már hat, társulatszervezésben és művészi munkában kemény évadot töltött a nem elsősorban kulturális életéről neves ipari városban. S ez az idő, ha nem is elegendőnek, de eredményekben gazdagnak látszott a színház életében. Csiszár Imre ma a budapesti Nemzeti Színház igazgatóhelyettese, s az elkövetkezendő évadtól kijelölt igazgatója. Az igazgatóhelyettesi kinevezés váratlanul, ha nem is előzmények nélkül érte a színházi szakmát, de szinte „puccsszerű” televíziós bejelentése szokatlanul hatott. Sem a kinevezés időpontja, sem maga az igazgatóhelyettesi státus eleddig nem volt szokásos. Mindenesetre méltányos lehetőséget teremtett a leendő igazgatónak, hogy a maga igényei szerint alakíthassa társulata javát (hiszen a szerződtetések mindenkor az évadot megelőző tavaszon fejeződnek be), kidolgozhassa az eljövendő szezon műsortervét, s hogy megismerkedhessék a színházával. De milyen út vezetett idáig,? Hogyan alakult Csiszár Imre művészi sorsa? A harminckilencedik évében járó rendező tizenhat éves korában lépte át először a Nemzeti Színház hátsó bejáratát. Akkor gimnáziumi tanulmányait egy időre megszakítva, statisztának jelentkezett, és Sinkovits Imre támogatásával nyert fölvételt. E személyes kapcsolat is szokatlanul jött létre: egy tizenhárom éves kisfiú, életében először prózai színházban a Macbethet látta. Az előadást Major Tamás rendezte, címszerepét Sinkovits Imre játszotta. S ez az előadás olyan hatással volt rá, annyi elszántságot és bátorságot adott számára, hogy utóbb bekopogott a szinészhez... így kezdődött. S a vonzalom kezdete az a Shakespeare-kötet volt, amelyet a nagybátyjától kapott. Erről így vall egy interjúban: „Talán tizenkét éves lehettem, amikor Shakespeare összes műveit ajándékba kaptam. Belevetettem magam az olvasásba, elképzeltem magam Hamletnek, Othellónak, Lear királynak, III. Richárdnak, díszleteket rajzoltam, jelmezeket terveztem a darabokhoz. Hogy a rendezés mi fán terem, azt persze akkor még nem tudtam.” Érettségi után először színész szakra jelentkezett, s mert nem nyert fölvételt a Színművészeti Főiskolára, a következő esztendőben a rendezői szakon kísérletezett. Sikerrel. Osztályfőnöke: Major Tamás volt, tanára: Várkonyi Zoltán és Nádasdy Kálmán. Szerencsés pillanat. Csiszár Imre tanárként épp azzal a három művész és pedagógus személyiséggel találkozhatott a főiskolán, akiktől a legtöbbet, a legteljesebbet vehette át, s akik az átadnivalókat sohasem mérték fukar kezekkel. Major Tamás kedves tanítványa - s persze a maga színészi eltökéltsége - kedvéért, még élete utolsó éveiben sem „átallott” vidéki színházban föllépni. Csiszár rendezésében játszotta a szolnoki Szigligeti Színházban emlékezetes szerepét, Puntila urat, majd Miskolcon Lear királyt. A fiatal rendező a főiskola elvégzése után egy évadot Kecskeméten, kettőt Szolnokon, utóbb kilencet Miskolcon töltött. S ha utánaszámolunk, egy hiányzó, ha nem is teljes évad, a mostani: a művészeti vezető 1988 tavaszán végleges búcsút vett Miskolctól, hogy szabadúszóként, ha úgy tetszik várakozó állásponton töltse életét. Ez idő alatt rendezett Budapesten, a Pesti Színházban, Pécsett és a jugoszláviai Újvidéken. De mindenütt csak vendégként. Mint aki vár, mert sejti, érzi: nagyobb föladat vár rá. Ám szóljunk a miskolci évekről, arról a kilenc évadról, amely meghatározója volt Csiszár fejlődésének, művészi életének éppúgy, mint a Miskolci Nemzeti Színházénak, Miskolc városának és persze az összekovácsolt társulatnak, Csiszár színészeinek (tegyük gyorsan ehhez is hozzá, hogy ugyan még nem zárultak le a Nemzetiben a szerződtetések, de az akkori társulat egy része már tagja a budapesti Nemzeti Színháznak). A miskolci első hat esztendő után úgy beszéltünk az együttes munkájáról, mint összeforrott csapatéról, ahogy Csiszár fogalmazott akkor: „A társulatnak és magamnak sok munkát ígértem, s aki akkor találkozott velünk, érezte, hogy akik itt együtt vagyunk, szeretünk együtt dolgozni, jól érezzük magunkat, ha dolgozhatunk.” S amikor arról beszéltünk, hogy a színházak többségéből hiányzik az irányadó személyiség, a művészeti vezető - aki nem igazgató, hanem a „vezetés művésze” -, mindketten tudtuk, nem Csiszár Imrére gondolunk. Ő valóban az az irányadó, céltudatos és emberi-művészi magatartásában egyértelmű egyéniség, aki alkalmas egy társulat összefogására, szellemi irányítására. Hogy létrehozza azt az egy célra szövetkezett társulatot, amely játékával valóban az életről szól, az életre akar hatni, amely nemcsak szavakban beszél arról, hogy a színházban a legfontosabb az őszinteség, a nyitottság, a valóságra kérdezés és a felelés, a szembenézés nemcsak a múlttal, a jelennel is, hanem mindezt valóban a színpadon fogalmazza meg. Drámákban, előadásokban. Ebben hatalmas az ember, az egyén felelőssége. Korábban még Sándor Pál filmrendezőt idézve úgy mondtuk, „kell egy csapat”, mára ez már ügy fordult: fokozottabb az egyén felelőssége. Önmagáért, társulatáért. Csiszár Imre művészi munkájában ez darabokra, rendezésekre lefordítva: 1986-ban Miskolcon megrendezte Csehov Cseresznyéskertjét. A komédia végén ebben az előadásban a pályaudvaron a robogó vonat nem áll meg, nem veszi föl az utasokat. A szimbólum félreérthetetlen volt. Búcsú. Az illúzióktól, az illúziókban élő színészettől. Ha úgy tetszik a miskolci esztendőktől. Aztán a társulat még egy évet együtt töltött. S Csiszár megrendezte - különlegesen nagyhatású előadásban - Brecht Galileijét. A dráma akkor nyilvánvalóan nemcsak Galileiről szólt. Csiszár Galileijének hangsúlyai az alkotó felelősségének, cselekvésvágyának és lehetetlenségének, korunk drámájának kiemelt gondolataira kerültek. A rendező maga és kortársai kérdéseit, érvényes gondjait és felelősségét kutató hitét tudta megmutatni- vizualitásában is lefegyverző erővel - Brecht drámájában. Ami rendezői eszközeit illeti: előadásaiban mindenkor kemény és határozott. A drámai belső viszonyok kidolgozásában pontos, a színészvezetésben következetes. Gondolkodásmódjával úgy közelít az írott szöveghez, hogy egyszerre hisz a műben és saját mondanivalójában, lett légyen az realisztikus műalkotás, groteszk komédia vagy mélyről fakadó tragédia. S rendezői színházában- mert Csiszár alkotói magatartása, akarása mindenekfölött ezt sugallja - érvényt teremt a színészi játék teljességének, a verbális megfogalmazáson túl rangra emeli a színészi játék belső lényegét, nemegyszer pszichológiai alkotás voltát. Csiszár Imre most nagy akarással, elszánt küzdeni tudással és nyilván a már megismert művészi fegyelmével fog a Nemzeti Színház jövőjének megszervezéséhez. A színházéhoz, amelynek - bízzunk benne - valóban nem csak igazgatója, sokkal inkább művészi irányadója, szellemi meghatározója, rendezője lesz. A szónak abban az értelmében, ahogy azt annak idején Várkonyi Zoltán mondta: a színházat nem igazgatni, hanem rendezni kell, mint egy előadást. RÓNA KATALIN FOTÓ: KÁDÁR KATA 11
