Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-05-08 / 9. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Április bolondja- Holnap április elseje - mondotta Viktor.- Te - szóltam most igazán valami újat kellene kieszelnünk. Az Üllői úti diákszobában ketten tanácskoztunk. Bálintról volt szó, közös lakótársunkról, akit eddig sohase sikerült beugratnunk. Járkáltunk a szobában. A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.- Nem jó - torkoltuk le egymást. - Ez se jó. Új kell. Egészen új és meglepő. Viktor rágyújtott kis angol pipájára.-Megvan! - kiáltott. - Belebújsz ebbe a szekrénybe.- No és?- Aztán itt maradsz.- No és?- Aztán vársz.- No és?- Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, amikor nem is sejti, hogy figyelik. Mit szólsz hozzá?- Nem rossz.- Később lassan, kísértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan megrecsegteted a deszkákat. Halkan köhögsz is. A lámpát, mielőtt jön, eloltod. Én majd lesben állok a folyosón, és jelt adok neked. Holnap szerda, vívóleckéje van, tíz felé jön haza. Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk, gondosan megvizsgáltuk a nagy diófa szekrényt. Magas és tágas volt, egy széket is be lehetett tenni, kényelmesen elfértem benne. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskálólyukon keresztül mindent pontosan láthattam.- Te - mondtam -, valami eszembe jutott. Ha nem lesz egyedül. És Jolánt is magával hozza?- Annál jobb. Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.- És ha mindjárt lefekszik?- Annál érdekesebb.- És ha elmegy? Viktor tollat ragadott, s a névjegyére írni kezdett: „Kedves Bálint, várj bennünket, tizenegykor jövünk érted, csak leszaladtunk a kávéházba.”- Ezt a névjegyet - susogta - holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. 2. Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zúgtak. Virágokat sodort a tavaszi vihar. Sütött a nap, esett az eső, az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben, s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. NÁDLER RITA RAJZA A fejfájós, ideges délelőttöt végtelen délután követte. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül váratlanul jött az este. Kiderült. A nedves háztetőkön végigfeküdt a holdfény, s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandúr. A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett. Lesbe álltunk.- Sápadt vagy - mondotta Viktor. - Talán félsz? - Dehogy! - hencegtem. Az olajlámpa ott égett az asztal közepén. Minden neszre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Hol marad ily sokáig? Talán már nem is jön? De berregett a csengő, élesen. Újra elfújtam a lámpát. Viktor kiszaladt a folyosóra, s egy pillanat múlva visszaosont.- Itt van.- Kicsoda? - kérdeztem az idegességtől bután.- Bálint. No, menj már.- Hová?- Hát ide... a szekrénybe... De siess... Ne röhögj... Ha nevetni akarsz, harapj a zsebkendődbe...-De...- Siess, mert itt van... Beültem a szekrénybe. Viktor pedig - nem tudtam miért, rám zárta, aztán lábujjhegyen kisuhant. Ez nem így volt megbeszélve. Egyedül maradtam. Hallottam a megereszkedő bútorok recsegését. Később csak a csönd reszketett. Amint így vártam, valami nevetőinger fogott el, valami buta, erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak, ordítsak, mint ott künn az
