Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-05-08 / 9. szám
Mangold Gyulának néha három kézre lenne szüksége jemben: vajon mi hajtja őket? Ellenállás, közöny ott; bürokrácia, esetenként hanyagság itt. Mégsem kedvetlenednek el, kitartóan ragaszkodnak magyarországi üzleti kapcsolataikhoz.- Az ember nem tud és nem is akar kibújni a bőréből - mondja Tóth Ferenc. - A származás még akkor is erősen köt, ha jó tíz év után úgy érzem: inkább tartozom Dániához, mint Magyarországhoz.- Én ugyan magyarnak érzem és vallom magam - vallja Mangold Gyula -, de üzletemberként dán ügyfeleim érdekeit nézem és védem elsősorban. Ez üzleti érdekem, meg aztán több mint harminc esztendeje itt élek. Persze, Mangold Gyula, miközben dán üzletfelei érdekeit óvja, s ezért nagyon kemény partner az itthoni vendéglátó-ipari szakemberek szerint, védeni igyekszik a mi hírünket is: jobb munkát, udvariasabb kiszolgálást követelve. Mint ahogyan Kolos László is a szigorú követelményekkel tette kedveltté a magyar húsokat Dániában. És az eredmény őt igazolta, mert amikor azt firtatom, mi a ráció számára ebben a kapcsolatban, így válaszol:- Elsősorban az, hogy anyagilag kifizetődik. Meg az, hogy biztosítom a Kolos Kod nyersanyagellátását sertés- és marhahúsokból, és a későbbiekben talán sok egyéb termékből is. Hajtóerőben tehát nincs hiány. De ahhoz, hogy a három üzletember északról üzleti kapcsolatba kerüljön Magyarországgal, előbb üzletemberekké kellett válniok. Sikeres üzletemberekké. Ez vajon hogyan sikerült? Idegenben, amelynek kezdetben még a nyelvét sem értették.- Talán úgy - keresi a választ Tóth Ferenc -, hogy ettől a közegtől, amelyben most élek, már eddig, tíz esztendő alatt többet kaptam, mint előtte egész életemben Magyarországtól.- Bizonyára azért, mert ez a közeg gazdagabb. Esetleg adakozóbb.-Szó sincs róla! - tiltakozik Tóth úr. - Gazdagabb ugyan, de semmi esetre sem akadozóbb, sőt. De ez a közeg arra ösztönzött, és ösztönöz napról napra ma is, hogy sikert, majd újabb és újabb sikereket érjek el a munkámban. Kolos László nem úgy tört fel, mint Tóth Ferenc. Ő nem váltott szakmát. Amikor megérkezett Dániába, 1963-ban, ott folytatta, ahol odahaza abbahagyta: hentessegédnek ment.- Akkor hát mi volt karrierjének a titka? - faggatom.-A legfontosabb: nagyon keményen dolgoztam. Es mindig ott, ahol a legmagasabb fizetést adták. Munkaidő után pedig - otthon így mondanák - másodállást vállaltam, ugyancsak hentesként. Amikor összekapartam egy kis pénzt, nyitottam egy saját hentesboltot. Aztán még egyet, később még egyet. Végül pedig átnyergeltem a nagykereskedésre.- Ennyi az egész?-Ennyi. A kulcs: kitartó szorgalom, és hozzá a tanulás persze. Mert ma már az élet iskolája önmagában kevés. Gyors leltárt készítek: kiterjedt üzletháló- * zat, üzemek, műemlék otthon egy park közepén, álomszép berendezés. A WC húzója színarany. Nem állom meg, rákérdezek:- És megérte ? A sok küzdésért, a két-három műszakos „hajtásért" kárpótolta az eredmény?- A legtöbb embernek az a vágya, hogy gazdag legyen - válaszol Kolos László. - De aki ezt eléri, csakhamar rájön, hogy önmagában a gazdagság nem elegendő. A boldogsághoz sem, ahogyan a nóta mondja, meg máshoz sem. De azért hallatlanul fontos, hogy az embernek legyen a meggazdagodáshoz lehetősége! És az ajtóban, miután elköszöntünk, hozzáteszi még, mintegy búcsúzóul:- Én innen úgy látom, hogy ez a lehetőség odahaza is megnyílik hamarosan. Legalábbis azok számára, akik egy kicsit többet akarnak elérni, és ezért tenni is hajlandók valamit. GARAMI LÁSZLÓ Tóth Ferenc az összecsukható konténerládák modelljével PORTRÉK BRONZBAN Emlékeznek-e még a korosabb pestiek Láncz kárpitosék reklámjára? Emlékeznek-e még a versikére, mely újságokban s persze a három fivér műhelyének vitrinjében is olvasható volt, s szólt imigyen: „Kis lakások leghőbb vágya / Láncz kárpitos fotelágya / Éjjel alszik, nappal ül / Pihen rajta remekül. / Hogyha vendég jön a házhoz / Megoldást a fotelágy hoz. / Nappal ülve, éjjel alva / Használja, ahogy akarja."- Mindez immár kereskedelemtörténet, a régi Pest egy darabja. Az új Montreal egyik nevezetessége pedig egy nyolcszoros életnagyságú, bronzból öntött Kennedy-mellszobor, a Jeanne Mance Street és a Kennedy Avenue sarkán lévő emlékparkban. Az 1986 novemberi avatáson ott volt a szobrot leleplező Jean Dóré polgármester, Robert W. Maule, az USA montreali főkonzulja - s persze a művész, Láncz Pál, a kárpitos fivérek egyike, akiknek jó nevű műhelyében oly dolgok is készültek, mint a bükkfa rugó a háború alatti acélínséges években. „Rendkívüli” életút, s mégis mily „hétköznapi” a történet... A Kispesten született Láncz Pál korán árvaságra jutott. Karcagra került, ott nevelkedett, s tízévesen már parasztemberfejeket faragott botvégekre. Mint mondja, azóta rajzol, mintáz. Rendes időben, rendes művészeti tanulmányokra, netán művészpályára nem gondolhatott, ám szorgosan eljárt a ma is virágzó Vasutas Képzőművész Körbe, és vendéghallgatóként Kisfaludy Strobl óráira. 1956-ban, Kanadába kerülve fordította pályáját a művészet felé. Kezdetben, ahogy meséli, inkább tömegárukról volt szó - valamiből meg kellett élni -, kis gipsz szobrokat készített, tigrist, farkaskutyát, egyebeket, melyekkel nagyfia járt házról házra. Az első szoborportré, az első szobrászsiker: Abraham Bronfmantól, az ismert likőrgyárostól kapta a megrendelést, amit számos híresség portréja követett: Leger kardinálisé, David Ben-Gurioné, Nathan Philipsé, Toronto korábbi polgármesteréé. A Frappier Institute számára dr. Armand Frappier arcmását mintázta meg, az intézetalapítóét, aki turberkulóziskutatóként szerzett hírnevet a harmincas években. Ezzel a művével Quebec kulturális miniszterének díját nyerte el. Azután - az USA egyik legnépszerűbb elnöke elleni merénylet 25. évfordulóján - a Kennedy-emlékmű. Láncz Pál egyik legújabb alkotása a cionista mozgalom megalapítójának, Herzl Tivadarnak mellszobra. Kicsinyített mását azok kapják majd a Zsidók Világszövetségétől, akik 5000 dollárnál nagyobb összeget adományoztak a zsidó állam javára.-b-15
