Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-04-17 / 8. szám

ERDÉLY MENEKÜL! Egy híres nagyváradi színielőadás plakát­ja díszíti szerkesztőségi szobámat. Tamási Áron „Ősvigasztalás” című drámájának ot­tani bemutatójáról hoztam, néhány eszten­deje. A színlapon felsorolt színészek közül azóta nyolcán települtek át Magyarországra! A szellemi buldózerezés megszüntette a vá­­radi és a debreceni színház cserekapcsolatát; a nagy múltú marosvásárhelyi Szentgyörgyi Színművészeti Intézet ma már csak évi há­rom-négy hallgatót vehet fel. A kétmilliónyi romániai magyarság egyik legsúlyosabb gondja: az értelmiség menekü­lése. Újabban ismert művészek, írók, sőt lel­készek is „elhagyják a nyájat”. 1988. január elseje és 1989. március elseje között 14 013 ideiglenes tartózkodási engedélyt adott ki a romániai menekülteknek a magyar belügy­minisztérium. Az engedély fél évre szól, de automatikusan meghosszabbítják és a világ­­útlevélhez való úgynevezett „alanyi jogon” kívül mindenben a magyar állampolgároké­val azonos jogokat biztosít. A menekültekkel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság titká­ra, dr. Albrecht László főtanácsos adatai szerint a menekültek 88 százaléka magyar, 7 százaléka román, 5 százaléka német. Több­ségük fiatal szakmunkás, az értelmiségiek száma ezerre, a kiskorú gyermekeké kétezer­re tehető. A menekülteknek csaknem a fele - 5400 személy - útiokmány nélkül, nem egy­szer életét kockáztatva, szökve érkezik. Bartis Ferenctől, a Rácsok között Románi­ában című megrázó erejű önéletrajzi munka szerzőjétől hallottam először, hogy ő tulaj­donképpen emigráns. Az írótárs Bodor Pál, majd a legkülönbözőbb foglalkozású mene­kültek is megerősítették az első hallásra meglepőnek tűnő meghatározást: ők igenis emigránsnak tekintik magukat, akiket egy soviniszta diktatúra menekülésre kényszeri­­tett. A rendszer demokratizálódása esetén azonnal visszatérnének Erdélybe, szülőföld­jükre.- Minden vágyam, hogy még egyszer visz­­szajussak Váradra - vallja Nikolits Árpád újságíró is hogy végigsétáljak a Körös­parton, a Zsinagóga mellett és kiülhessek a Színház elé a Bémer téren. Honvágyam van, annak ellenére, hogy talán csak gyermekko­romban éreztem magam olyan szabadnak és boldognak, mint most. Tavaly áprilisban jöt­tem át szívműtétre, meg hogy sajtó alá ren­dezzem az írásaimat. Az üres házak mind vá­rosra mentek című regényem hamarosan megjelenik a Sinus Kiadónál. Hogyan tud­tam beilleszkedni? Miután bizonyítottam, hogy 30 évig nyomdászként dolgoztam, meg­kaptam az otthoninak megfelelő 3500 forint „betegnyugdíjat”. Ezt el is viszi az albérle­tem. Mégis elégedett vagyok, mert itt min­den írásom megjelenik. Az alkotó embernek az a legnagyobb gondja, ha nem publikál­hat. A fiammal együtt érkeztem Váradról. Őt korábban sehogy sem vették fel az egyetem­re, később vagonkirakodói állásából is elbo­csátották. Rettegett, hogy mint munkanélkü­lit elviszik valamelyik bányába dolgozni. Huszonhat éves korára úgy tönkrement, hogy remegett a keze. Innen Pestről azonnal továbbment a menyasszonyához, a Német Szövetségi Köztársaságba. így most már nem mehetek haza, mert számon kérnék raj­tam, hogy miképpen juttattam ki őt az NSZK-ba. Hát így állunk: a fiam Németor­szágban van, a lányom Váradon, én meg itt, egy harmadik országban... * Az áttelepülés gondjairól, az új egziszten­cia megteremtésének nehézségeiről fagga­tom a marosvásárhelyi festőművészt is. Egy esztendeje érkezett feleségével, turistaútle­véllel:- A nevemet ne írja le, mert két kiskorú gyermeket hagytunk otthon. Aki nem élt Ro­mániában, soha nem fogja megérteni, ho­gyan maradhattunk itt, a gyerekek nélkül. De velük együtt soha nem kaptunk volna út­levelet, és éppen miattuk jöttünk el. Hogy egyszer nekik boldogabb, emberibb életük lehessen, ha majd utánunk engedik őket. Most a barátaink vigyáznak rájuk. Elküldtük a szükséges papírokat. Akiket eddig a szülők után engedtek, mind magánúton intézked­tek. A Vöröskereszt által hivatalosan elkül­dött családegyesítési kérelmek válasz nélkül maradtak.- Szakmai körökben szívesen, jóindulattal fogadtak - folytatja. - A Zichy Álkotóközös­­ség tagja lettem, az eladott képek arányában fizetnek. Jól keresek, igaz, fél év alatt többet festettem, mint otthon tíz évig. A feleségem is a Galéria alkalmazottja. Először albérlet­ben laktunk, aztán Diósdon vettünk egy há­zat. Az eladó részletfizetést engedélyezett, csak mert erdélyiek vagyunk. A helyi tanács pedig kedvezményes kölcsönt adott. (Az Or­szággyűlés által megszavazott 300 milliós le­telepedési alapot a tanácsokon keresztül jut­tatják el a menekülteknek.)- Odahaza negyven év is kevés volt a „be­illeszkedésre”. Ügy éreztem magam, mint akit bevarrtak egy zsákba. Itt meg emigráns vagyok, száműzött... * Egy Fejér megyei kisvárosban, Bicskén munkásszállást tart fenn a romániai mene­külteknek a református egyház. Mintegy 150 család lakhat itt ingyen, mindaddig, amíg munkába állásuk, lakáshelyzetük meg­oldódik. A bejáratnál egy Csíkszeredái szé­kely kislány és egy szebeni szász fiú beszél­getnek éppen. A közös, közvetítő nyelv: a román. Á munkásszálló jelenlegi lakóinak zöme román nemzetiségű. Magyarul egyálta­lában nem vagy keveset tudnak, így állást sem kapnak, különben is valamennyien Nyugatra akarnak jutni. Ez egyre nehezebb, hacsak nincs ismerősük vagy rokonuk vala­hol, aki befogadónyilatkozatot küld. A szá­szoknak könnyebb: a budapesti nyugatné­met követség előbb-utóbb mindenkinek megadja a vízumot. Ady Endre század eleji jövendölése (Levél Teutch barátomhoz) idé­­ződik fel bennem: „Ön csakugyan szász... és nincs oka ag­gódnia, kedves barátom: önökre egy dús fa­mília, egy józan és erős birodalom vigyáz, s önökkel még akkor sem fog baj történni, ha a mostani felemás állapot a Föld ábrázatját sebekkel beszóró elvégeztetéssé robban...”- Hatéves házasok vagyunk, de először la­kunk egy fedél alatt - mosolyog a bicskei szálló egyik lakója, Sejk István gyógysze­rész. - Ötthon csak a hétvégeken találkoz­hattunk, feleségem ugyanis a szatmári taka­rékpénztárnál dolgozott, én meg a tasnádi patikában, jó hatvan kilométernyire. De ez még mindig sokkal jobb volt, mint az azt megelőző öt esztendő. Ugyanis miután 1977- ben elvégeztem a Marosvásárhelyi Gyógy­szerészeti Egyetemet, öt évig Moldovában dolgoztam. Ä húgom két éve házasság útján, hivatalosan áttelepült Szolnokra, így tavaly szeptemberben látogató-útlevelet kaptam hozzá. Egy hétre rá a feleségem és a kisfiam, Elődke is megkapta az útlevelet. Amikor el­döntöttük, hogy nem megyünk vissza, meg­néztem az egészségügyi közlönyt, hogy hol hirdetnek gyógyszerészi állást. Itt Bicskén kaptuk a legelőnyösebb ajánlatot, mert az ál­lás mellé tanácsi lakást is ígértek, a felesé­gem pedig a tanácsi iktatóban kapott mun­kát. Hamarosan a lakást is megkapjuk. * Az egyházak a kezdetektől szívügyüknek tekintették a menekültek megsegítését.- Február elsejéig mintegy 17 millió forint 20

Next

/
Thumbnails
Contents