Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-04-17 / 8. szám
Mostanában a definíció: „Magyar az, aki magyarnak érzi magát!” Ez nagyon szép és nemes! Nagy kár, hogy nem volt mindig így. Ebben az esetben sokan megmaradtak volna! 1938-tól 1945-ig érvényben volt Magyarországon a „zsidótörvény”. Ennek révén úgyszólván mindenkinek kötelessége és érdeke volt igazolni, dokumentálni, hogy eredete, származása nem zsidó. Ellenben: „őskeresztény”, „árja”, ami egyben azt jelentette, hogy teljes jogon MAGYAR- nak tekintendő!!! Pontosabban: aki 4, snájdig „őskeresztény” nagyszülővel rendelkezett, vehette a „féltéglát”, döngethette a mellét, mert ő valódi, fémjelzett MAGYAR volt. Sajnos, felületes volt a meghatározás. A hadsereg tisztikara (őrnagytól fölfelé) sváb vagy valamilyen nem magyar eredetű és származású volt - minimálisan 70-75 százalékban. Természetesen sokan közülük szépen hangzó magyaros nevet viseltek. Egyszerűen azért, mert némi előnyökkel járt, ha megmagyarosították a nevüket. (Két tényleges példa a számtalan között: Schlemmer és Uhlmann ezredes urakból lett: Sárossy és Ujvárossy!). Az Önök lapjában közölt statisztikák szerint Magyarországon, és a környező „utódállamokban” és szerte a világban 15 millió magyar él. Kérem, ezen vitatkozni lehetne... Én nem teszem! Ez felfogás dolga. Szerintem ennek a „népkonglomerátumnak” még 1/8-ad része sem nevezhető magyar népcsoportnak. A STIPRÁK COÜRBEVOIE, FRANCIAORSZÁG A Milyen a magyar c. sorozat oly lelkesedést váltott ki belőlem, hogy bátorkodom idevetni néhány feltörő gondolatomat. Kényelmes és pragmatikus álláspont az, ho^y magyar az, aki magyarnak vallja magát. Vagy - pláne - akinek magyar az anyanyelve. Ez a nézet azonban szétfolyóvá teheti a képet. Ki kételkedik pl. abban, hogy Petőfi magyar volt? Ősei bizonyára nem Verecke hősi útján jöttek be és mégis - magyar. De nézzünk a dolgok nagyobb mélységébe. Kossuth, Petőfi és a lapban Sinkovits magyar pátoszából, Doráti „eredeti, érdekes jelenségéből” - nem tehetek róla - némi idegenséget érzek kicsendülni. Egy Ady-szemléletű vereckei magyarnak nincs szüksége ilyen önigazolásra, mert ő nem „tudja”, hogy ő magyar: ő, messze túl a felszíni tudat körén, a metafizikai mélységben érzi magyar voltát. Berzsenyi, Arany, Vörösmarty, Ady együtt szenved a magyar fátumban, Kossuth, Petőfi mintegy kívülről szemléli. Ugyanígy meszsze idegen egy somogyi paraszttól Doráti magyarja, aki „egy eredeti, érdekes jelenség”. Doráti magyarja akar lenni Valami, a somogyi paraszt Valami. A lap cikkeiből kitűnik a magyar ember olyan minősítése, hogy életrevaló. Különösen idekinn az „emigrációban” fontos követelmény az életrevalóság, az alkalmazkodóképesség. De valahogyan úgy van, hogy minél inkább bizonyult egy magyar életrevalónak, sikeresnek külföldön, annál biztosabban veszett el az összmagyarság, a magyar haza számára. A siker révén fel-feldobott kő nem hull vissza végül is a hazába. A természet rendje szerint nem is maradhat fönn szigetként a népek óceánjában. Önmagunkat becsapó, szentimentális-romantikus ellágyulásokig jutunk csak el. Az önismeretnek e teljes hiánya folytán a szíve szakad meg idekinn a magyaroknak az erdélyi magyarság pusztulásán, és aggódnak a magyar nemzet jövőjéért. Összejövetelek, disputák, hősködések és anyagi juttatások összedobása az, A Magyar Hírek Postarovata a/ olvasók fóruma. A szerkesztőség ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje. amivel az itteni magyar lecsillapítja fájdalmát és megnyugodott lélekkel folytatja „businessét”. Egy pillanatra sem döbben rá arra, hogy itt, az emigrációban is van, nagyon is van, egy Erdély: amikor a gyermekek, az unokák jó, ha törik a magyar nyelvet és simán beházasodnak az idegenbe. BERETZ JENŐ SYDNEY, AUSZTRÁLIA Nagy érdeklődéssel olvastam Svájcba szakadt honfitársamnak, Vezényi Pálnak az 1989/2. számban megjelent, tanulmánynak is beillő cikkét. Vezényi Pál Doráti Antalt idézi, aki szerint a magyarokat külföldön „érdekesnek” tartják. Nem vitás, hogy van ebben némi előítélet. De miért? Én azt hiszem, hogy azért, mert mi - egyébként ez is egy régi sirámunk - rokontalanok vagyunk Európában. A finnek a kontinens perifériáján élnek (szerencséjükre), és semmiben sem térnek el skandináv szomszédaiktól. Nem tudok ugyan finnül, de megítélésem szerint nyelvük hallatán senkinek sem jut eszébe, hogy valamilyen „egzotikus” idiómát beszélnek. Észt rokonaink oly kevesen vannak és oly mértékben „integrálódtak” a Német Lovagrendbe, a Hanzába, Svédországba majd Oroszországba, hogy sohasem keltettek feltűnést. Mi viszont - tudom, hogy ez furcsán hangzik egy olasz nevű embertől - amint berobbantunk a Kárpát-medencébe, azonnal az érdeklődés középpontjába kerültünk. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket”, imádkoztak Európa-szerte. Ezzel egy csapásra megteremtettük közismertségünket. Az azóta eltelt ezer év alatt pedig mindig jelen voltunk Európa eseménynaptárában. Egy sem latin, sem germán, sem szláv eredetű és nyelvét ural-altájinak mind a mai napig megőrző nép, amely méghozzá hol pozitívan, hol negatívan, de állandóan szerepel Éurópa történelmében, hát persze, hogy érdekes. Talán éppen ebből ered az, amit Vezényi Pál joggal kifogásol: a külföldi magyarok többsége szégyelli magyarságát. Én azt hiszem, hogy nem magyarságukat szégyellik, hanem igyekeznek minél hamarabb beilleszkedni abba az országba, amelybe kerültek. Az emberek többsége nem szeret elütni attól a közösségtől, amelyben él. Ezt megteheti akkor, ha nincsenek utódai. De ha gyerekei vannak, akkor azt óhajtja, hogy azok már ne csak törvényileg, hanem társadalmilag is egyenrangúak legyenek az ott születettekkel. Nyelvükben, szokásaikban ne üssenek el azoktól. Ez a magatartás alapjában véve helyes. Hiszen a magyar diaszpóra, mint minden diaszpóra egyébként, kivándorlás, tényleges vagy vélt veszélyek elől menekülés által keletkezett. Aki ily módon került ki a magyar környezetből, az nem követ el rosszat nemzetével szemben, ha magát nem is, de gyerekét, unokáját a választott országba beilleszkedőnek neveli. Dédapám az akkor még az Osztrák Császársághoz tartozó Friaul Tarcento nevű falujában született. 1840 körül Budára jött és ott letelepedett. Üzemet létesített - megalapította az első magyar szalámigyárat. Felesége Unger Cecília budai német polgárlány volt. Fiuk, az én nagyapám, Del Medico Ágoston, nem tudom milyen anyanyelvű volt: hiszen anyja német, apja olasz volt. Ő maga azonban magyar anyanyelvűnek tartotta magát, de ugyanilyen szinten beszélte a németet is. Felesége bécsi születésű volt. Apám és fivérei már nem beszéltek olaszul, de németül és magyarul mind a nyolcán. Anyanyelvűk természetesen magyar volt. Kérdezem tehát: hűtlen volt olaszságához olasz dédapám, mert fia magyarnak vallotta már magát? DR. DEL MEDICO IMRE BUDAPEST Abszolúte nem tudok egy véleményen lenni Vezényi Pál úr Zürichből beküldött soraival. Én több mint negyvenéves kinn élésem során úgy Európában, mint tengerentúlon nem egy magyarral találkoztam, és miután kiderült, hogy egy anyanyelvet beszélünk, ha nem is éppen egymás karjaiba omoltunk, de mindenesetre örömmel ünnepeltük új ismeretségünket - mely később sok esetben évtizedeket élt át. Ha két osztrák találkozik a világ bármely táján, úgy elsősorban igyekszik kitalálni az új kolléga „politikai hazáját”: fekete-e vagy vörös?; és ha a „másik” 50%-hoz tartozik, valamirevaló kapcsolat aligha jön létre. Hasonló a helyzet a legtöbb északnyugat-európai népnél (nyugatnémet, angol, svéd, holland stb.), valamint a spanyolnál. Legfeljebb a franciák és az olaszok borulnak akár Ausztráliában, akár Kaliforniában „mon eher ami” vagy „mio amico” felkiáltással minden előzetes tapogatódzás nélkül egymás nyakába. Tőlem soha, senki sem kérdezte, hogy 1944-ben, 1945-ben vagy 1956-ban hagytam-e el az országot. Ami a nevek megváltoztatását illeti, szintén nem tudok egy véleményen lenni a levélíróval: nem egy amerikait ismertem meg a „Kovács”, „Teleki”, „Betegh” vagy „Krasznay” családnév alapján, a Béla, Gábor, Géza, Árpád vagy Tibor előnevekről nem is beszélve. És mint látható, én magam sem tagadom meg, német családnevem dacára, magyar származásomat. Úgyszintén nem tudom elképzelni, miként jut Vezényi úr arra a megállapításra, hogy a külföldre vetődött magyarok 90%-a röstelli magyarságát. (Talán Svájcban, amely szerintem a legnacionalistább országok egyike: először jön Svájc, aztán nem jön semmi, aztán jön a többi ország.) Én éppen úgy láttam, hogy bárhol a nagyvilágban valahogyan még mindig „érdekes” magyarnak lenni. SCHAMBACH TIBOR ATTNANG-P., AUSZTRIA Fiam megkért, hogy vakációját otthon tölthesse. Meglepődtem kicsit, de annál jobban örültem. Mehetett volna a fiúkkal Kanadába vagy Floridába is. Tizenhárom éves. Nekem már nagykorú. Hazautazása nem nekem, másoknak gond. Az itteni magyar konzulátuson beütik útlevelébe az egy hónapra szóló vízumot. És valamelyik rokonomnak kell majd ott meghosszabbitania az engedélyt. Hol itt lesz egy hetet, hol ott kettőt. És mindenhol, Tapolcától kezdve Miskolcig, kitölteni a rendőrségi ideiglenes bejelentkezési papírokat. Nem tudom, tizenhat éven aluli gyerekeknél mi szükség van erre? Megértem hazám jelenlegi anyagi helyzetét. A külföldi adósságot, a belföldi problémákat. Szívesen kifizetem itt, a magyar konzulátuson a bejelentkezési lapok árának többszörösét! Az egészet nem értem! Égytől félek. Fiam már lát! Dominika szigetéből nem a szép maradt meg benne, hanem a sok ezer gyerek, aki koldusként kéregét az utcákon. Emlékszik, hogy két évvel ezelőtt otthon másfél órát várakoztak édesanyjával egy rendőrségi folyosón. Semmi nem történt, csak a magyar foci „válogatottnak” halaszthatatlan mérkőzése volt, amit újabb szokás szerint elvesztettek. És a meccset még a játék után is meg kellett vitatni! Valamikor ősszel Japánba kell utaznom. Felhívtam itteni követségüket. Egy csiripelő női hang vette fel a telefont. „Uram, ha hat hónapnál kevesebb ideig tartózkodik Nipponban, nem kell vízumot kérnie. És köszönjük Önnek, hogy hazánkat látogatásával megtiszteli.” TERNAY ISTVÁN NEW YORK. USA 2
