Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-04-03 / 7. szám
Magyarország -1956“ban és napjainkban Az MSZMP Központi Bizottsága 15 tagú bizottságot hozott létre az elmúlt évtizedek történetének és a jelen helyzet kialakulásának elemzésére. A Pozsgay Imre vezette bizottságon belül 4 munkabizottság jött létre, és az egyik arra hivatott, hogy az elmúlt évtizedek történeti útját vizsgálja. E munka keretében Berend T. Iván akadémikus irányításával hihetetlenül izgalmas elemző tanulmány született. Ez volt az az elemzés, amelynek az 1956-os eseményekre vonatkozó része (Pozsgay Imre rádióbeli interpretációjában) oly nagy belpolitikai vihart kavart Magyarországon. A tanulmányt - nyilván e nagy figyelem okán - az MSZMP elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle igen gyorsan különszámban jelentette meg. Azok között, akik megismerkedtek a szöveggel (a folyóirat különszámát percek alatt elkapkodták az újságosok standjairól...), szinte egyöntetű a vélemény: a mintegy 140 gépelt oldal terjedelmű elemzés a legobjektívabb, legkritikusabb, legbriliánsabb történelmi tanulmány, amely Magyarország elmúlt négy évtizedes útjáról valaha is íródott. Az alábbiakban két időszakra vonatkozó fejezetből idézünk részleteket - abból a megfontolásból, hogy valószínűleg ezek azok az időszakok, amelyek legtöbb olvasónk érdeklődésére különösen számot tarthatnak. Következzenek hát az 1956-ra és a mai válságos időszakra vonatkozó elemzésrészletek. IGÉNY A VÁLTOZTATÁSRA Az ötvenes évek - súlyos kényszerek, diktátum és erőszak révén - egyrészt vitathatatlanul elindította az eredeti tőkefelhalmozásos modernizáció, a társadalmi mobilizáció és egyenlősítés fontos, bár az élő generációk számára nehéz, megrázkódtatásokkal és terhekkel járó kibontakoztatását, s ebben fontos részeredményeket, sőt történelmi vívmányokat is elért. Másrészt az iparosítás elhibázott szerkezeti iránya, az egyre fontosabbá váló világgazdasági integrációból való kiszakadás, a korszak követelményeit szem elől tévesztő egyoldalúság az infrastruktúra fejlesztésének „elnapolása” révén folytathatatlanná tette ezt az utat. A bürokratikus-diktatorikus-abszolutista etatizmus pedig gyökeresen ellentétes volt a modem társadalom és politika követelményeivel, és magától értetődően súlyos akadályokat állított a modern társadalom és államfejlődés s még inkább a szocialista irányú fejlődés útjába. Ebben a vonatkozásban egyenesen társadalmi formációtévesztésről is beszélhetünk. 1956. október 6-ikán Rajk László ünnepélyes, rehabilitációs temetése, melyen a párt és kormány - a megújulás valódi cselekedetei hiányában - sikertelenül igyekezett magát elhatárolni az előző évek bűneitől, a Rákosi-rendszer (és annak Gerő-féle folytatása) morális-szimbolikus temetésévé vált. A kibontakozás spontán útkereső törekvései messze túlhaladtak a pártvezetés tétova és ellentmondásos lépésein. Az egyetemi hallgatók reformkövetelései - a Sztálin-szobor szimbolikus eltávolítása, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése, a törvénytelenségekért felelős személyek bírósági felelősségre vonása mellett - már a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer visszaállítását is megfogalmazták. A változtatás igénye elementáris volt. Ennek (sokféleképpen megfogalmazott) programjára, a viszonylag szűk értelmiségi csoportok által egyre zajosabban képviselt követelésekre a látszólag még csendes, de nagy tömegeiben megsértett, megröviditett, megszégyenített és elkeseredett tömegek már nagyon is felfigyeltek, s tisztázatlan nézetekkel, különféle törekvésekkel és célokkal, de az elszánt és egyértelmű változtatás igényével a döntő pillanatban maguk is kiálltak értük. E politikai földcsuszamlás gyakorlatilag a pártot is kettészakította, s a megújulást követelő tagság és pártértelmiség szembefordult a konzervatív vezetéssel, ami a hatalmas tömegpártot cselekvőképtelenné tette és megbénította. A FELKELÉS SOKSZÁNDÉKÚ TÁBORA A sorozatos hibák, a bizonytalankodás és szétesés, a vezetés felé áramló erőteljes, de eredménytelen tömegkritika közegében, a leküzdhetetlennek tűnő régi megoldások és reagálások hatására került sor az elemi erejű október 23-iki tömegtüntetésre, majd aznap este „a kritika fegyvere” helyett már a „fegyverek kritikájára”, ami a kormányzat, a fennálló államhatalom elleni népfelkelés kirobbanásához vezetett. A Gerő-Hegedűs-kormányzat tehetetlenségében azonnal a szovjet csapatok beavatkozását kérte, s ezzel a nemzeti érzelmeiben amúgy is erősen sértett tömegek számára a felkelés nemzeti függetlenségi küzdelemmé vált. Ezzel együtt robbanásszerűen jutott kifejezésre a tömegek szembefordulása az önkénnyel, tiltakozása az életviszonyok romlása ellen. Rákosi és Gerő sztálinista rendszere ellen az utcára vonuló egyetemistákhoz október utolsó hetében hatalmas munkástömegek csatlakoztak. Ezt mind a harcokban való részvétel, mind a tartós és egységes politikai tömegsztrájk kellőképpen demonstrálta. A munkásság nemzeti és demokratikus követeléseit a budapesti és vidéki városi tömegmozgalmak egyértelműen megfogalmazták. Az október 23-ikát követő két hétben a nemzeti és demokratikus törekvések mellett sokféle erő és célkitűzés keveredése vált jellemzővé. A felkelés kirobbanásakor meghatározó erőt jelentett, s mindvégig erőteljesen jelen volt a szocializmus megújításának, demokratikus, gyökeres reformjának alapvető törekvése. Másoknál az 1945 utáni plebejus népi demokratikus hatalmi formációhoz való visszatérés szándéka jelentkezett. Ezek mellett megjelentek az alig több mint egy évtizede megbukott rendszer restaurálásának vagy modernizált, a nyugati parlamentáris polgári demokráciák formájában történő visszaállításának erői. Felbukkantak továbbá a konzervatív-nacionalista és szélsőjobboldali antikommunista, illetve horthysta keresztény-nemzeti kurzus szélsőségei. A felkelés sokszándékú és részben sodródó tábora úgyszólván csak a szocializmus addig uralkodó sztálini modelljének talpazatáról való ledöntésében és szétzúzásában volt közös platformon. Ezen túl azonban már szélsőségesen megoszlott a tábor. A közösségi tulajdon fenntartása, a demokrácia és szocializmus egyesítése mellett jelentkeztek más törekvések, így: a földreform (Mindszenty hercegprímás nyilatkozatában bejelentett) megkérdőjelezése, az európai és közép-kelet-európai politikai adottságok - amelyeket az Egyesült Államok is elfogadott, s erről a nyilvános uszító propagandája ellenére a szovjet vezetést időben tájékoztatta -, azaz az ország geopolitikai meghatározottságainak irreális és veszedelmes tagadása, utcai lincselések és valóságos pogromhangulat felkorbácsolása egyaránt jelen volt. Ebben a rendkívül nehéz és bonyolult, rossz örökségekkel terhelt helyzetben a Nagy Imre-kormány nem állt a helyzet magaslatán. Állandó engedményekkel, a követelések nyomán végrehajtott újabb visszavonulásokkal nem tudta kielégíteni az utca igényeit, sőt inkább olajat öntött a tűzre. Inkább sodródott az eseményekkel, mintsem uralta azokat. KONSZOLIDÁCIÓ: ÓVATOS ÚTKERESÉS 1956. november 4-ikén a második szovjet katonai beavatkozás lezárta az ellentmondásos tendenciáktól feszített s november első napjaiban kritikus helyzetet teremtő felkelést, s megteremtette a feltételeket a megelőző hatalom helyreállításához. Kemény, súlyos megtorlások jelezték a re6
