Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-20 / 6. szám
Milyen a magyar? c. sorozatukban idézetet fedeztem fel egyik kedvenc költőmtől, Babits Mihálytól: „A magyar nehézkes a cselekvésben, fogékony és gazdag a látásban.” Én nagyon alaposan ismertem négy nagy magyart: Kármán Józsefet, Szilárd Leót, Wigner Jenőt és Neumann Jánost. Ők egészen nyilvánvalóan ragyogóak voltak a gondolkodásban, és aligha mondhatjuk, hogy nehézkesek voltak a cselekvésben - bár egyik sem cselekedett, amíg Magyarországon élt. Nyilvánvaló hát, hogy ha egy magyar elhagyja Magyarországot, változáson megy keresztül. PROF. EDWARD TELLER STANFORD, CA. USA Sokat jártam a világban, mondhatnám minden sarkába eljutottam, Alaszkától a Tűzföldig, nem beszélve az úgynevezett keleti szocialista országokról, ezért azt hiszem, van alapom, tapasztalatom, hogy hozzászóljak a „magyarnak lenni” kérdéshez. Könnyű magyarnak lenni sok nyugati országban, hisz jó hírneve van a magyarnak. Azonban egyes, sőt a legtöbb úgynevezett szocialista testvérországban a magyarok helyzete, élete, szinte szívhez szólóan fájdalmas. Mi a teendő? Jogos ez a kérdés! Legutóbb Szlovákiában jártam. Több magyar testvért megismerhettem. Többek között egy homonnai orvost, aki még sohasem hallott a Magyar Hírekről. Véletlenül két példány volt az autómban, s ezeket fotokópiáztattuk többszörösen. Tehát mi a teendő? A Magyar Híreket terjeszteni: nem csak nyugaton! Hiszen a lap nívója minden kritikát kibír. Javaslom, foglalkozzanak többet az „elhagyott” magyarok kulturális életével, hagyományaival. Ők a legnagyobb áldozatok árán is őrzik nyelvünket, magyarságunkat. Segítsünk nekik ebben! Én magam, bár otthon „sváb”-nak voltam csúfolva, mindig is magyarnak éreztem és vallottam magamat, s az is vagyok, maradok. Ápolom szülőföldem, hazám nyelvét erőmtől telhetőén és terjesztem is körömben. joseph b. petz ROTH, NSZK Úgy látszik, az óvilág egyes országaiban - így Magyarországon is - a múltban oly sok kárt okozó nacionalizmus kezdi megint felütni a fejét. Előre kell bocsájtanom, hogy inkább egy egészséges nemzeti öntudat híve vagyok, mint egy mindent eltakaró internacionalizmusé, de ennek ellenére óva szeretnék inteni minden józan gondolkodó embert - így a MH szerkesztőit is - a káros nacionalizmus szításától. Ennek a levét csak azok fogják meginni, akiknek a védelmét lenne hivatott megszervezni, nevezetesen a nemzeti kisebbségek. Emeljük fel - objektív tények megnevezésével - szavunkat a romániai magyarok és németek érdekében, de úgy, hogy ne ártsunk azoknak, akik ott maradnak! A sors iróniája, hogy a külföldön élő magyarokkal most ugyanaz történik, ami a magyarországi nemzetiségekkel történt és történik a mi századunkban. Joggal panaszolják a magyar hírközlő szervek, hogy a románok nem engednek be országukba magyar sajtótermékeket az ott élő magyaroknak. De arról még nem olvastam sehol semmit, hogy a magyar szervek ugyanezt csinálják NSZK-beli nyomtatványokkal, amelyeket német ajkú lakóknak akar valaki küldeni. A külföldi magyarok rossz sorsán okulva a magyar hatóságok nemzetiségi politikája lényegesen megváltozott, amit mi - „külhonba szakadt” német nemzetiségiek - örömmel regisztrálunk. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy ott, ahol a magyarosítás történik - a falun - a „kiskirályok” tovább uralkodnak, mintha nem is történt volna semmi! ANTON TRESZL BOUS, NSZK A Magyar Hírek Postarovata a/ olvasók fóruma. A s/erkes/tóseg ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje. Önök komoly összegeket költenek, hogy a magyarországi turizmust és a velejáró valutabevételt emeljék. Ugyanakkor az otthoni szabályaik a turista költekezését megnehezítik és a látogatókat elkedvetlenítik. Rendszerint rokonoknál szállunk meg s onnan utazgatunk. Be kell jelentkezni a rendőrkapitányságon. Itt várni kell, vagy mert sokan vannak, vagy mert az intéző „hölgy” a körmét festi, s addig becsukja az ablakot. Miután bejelentkezünk, elindulunk országot nézni. Itt is baj van. Ha több mint egy napot vagyunk távol a bejelentett lakástól (a rokonoktól), újból be kell jelentkezni. Szeretnék 3-4 napot tölteni a Balatonnál, 2-3 napot Szegeden vagy Visegrádon - nem lehet, mert akkor az újrabejelentkezéskor megint végig kell várjam a „naccságát”, aki a körmét festi. Harminc nap után hosszabbítani kell. Ez engem nem érint, de a feleségem kétszer esett át a tortúrán. Megoldás: a harminc nap letelte előtt elhagyni az országot. Átmenni Bécsbe, vagy Jugóba, s pár nap után térni vissza Magyarországra. Hajtok be Pestre a műúton. Előzök, és amikor visszatérek a sávomba, örömmel látom meg a jól elrejtett táblát, ami a további előzést tiltja. A feleségemnek is mutatom, milyen szerencse, hogy éppen jókor fejeztem be az előzést. Fél vagy egy kilométerrel arrébb, a hegy alján egy gyalogos rendőr kiint és megbírságol, mert ő látta, hogy ott előztem, ahol már tiltva volt. Hiába szabadkozom, megzsarol, ha nem fizetek a helyszinen 200 forintot, elveszi az útlevelemet. Elmentem panaszra a kapitányságra, közölték vejem, hogy az ügyeletes tisztre 2-3 órát kell várni. Öt perccel dél előtt értem a főkapitányságra. A kapu előtti rendőr azt mondja, mindjárt ebédelnek, tessék visszajönni egy óra után. Égy órakor a panaszablaknál közük, hogy délután nem fogadnak. Elmeséltem az esetet mindkét egyetem diákszövetségének, ahol tanítok. Kihúzták Magyarországot a társasutazások útvonalából. Egy kedves ismerősömet - aki az egyik állami egyetem tanára - felkérte az ottani diákszövetség egy közép-európai túra vezetésére. Az esetet hallva, ő is törölte Magyarországot az útvonalból. DR. TOCZAUER TIBOR I TARZANA, CA, USA Ma, amikor olyan nagy szüksége van az országnak a turizmusra, a valutára, miért veszik el a hazalátogatási kedvünket? Legutóbbi rokonlátogatásunk alkalmával a következő megdöbbentő esemény történt a Ferihegyi repülőtéren, ahol az amszterdami gépre vártunk. Páromat egy pénzügyőr „megkínozta” cinikus viselkedésével. Többek között azzal kezdte: mennyi forintja van, mennyi dollárt vitt, maradt-e, mire költötte és hol. Majd mint valami számolócédulákat, a dollárokat egyenként dobálta az asztalára, aztán a feleségem ékszereit darabonként vizsgálva kérdezte, hogy itthon vette-e? Utána következett a telefonnotesz, amit átnézett, megrázogatott. Mint egy vizsgálóbíró a gyanúsított csempésznőt, úgy faggatta a feleségemet, aki teljesen kiborult ettől. Nem tudom, ha egy angol, vagy amerikai turistával történik mindez, mi lett volna a reakciója? Hogy még egyszer nem megy oda vissza, ahol igy bánnak vele, az biztos. Mi tartjuk magunkat olyan jó magyarnak, mint az otthoniak. Nem kívánunk semmi különöset, csak egy kis kedvességet, figyelmet, udvariasságot. Mi ezt adjuk és viszont is elvárjuk. HERMANN GÉZA, MONTREAL, KANADA A helyszín: a Budapest és Bécs között közlekedő Lehár-expressz komfortvagonja. Az időpont: 1988. december 2. A hozzám érkező vámvizsgáló komor arccal rám mordul, a csomagjaim kinyitását követelve, de még időm sincs eleget tenni ennek, ismét rám mordul, a devizabeváltási iratot kérve. Amikor közlöm, hogy nincs (mert csak egynapos részvétlátogatáson voltam), harsányan válaszol, hogy akkor nem viszek ki semmit az országból. Válaszul kinyitom a bőröndömet, mutatni akarva, hogy mindössze három csomag virágtea és néhány tasak kutyabengekéreg van nálam, meg az uzsonnám. De ismét rám mordul: „Hát nem ért magyarul?” Majd huszonöt éve járok Magyarországra, de ilyen bánásmódban még nem volt részem. Egyébként mikor kiderült, hogy még egy árva üveg pezsgő sincs nálam, a vámos nemhogy elnézést kért volna, de köszönés nélkül otthagyott. PAUL STRANSKY BÉCS, AUSZTRIA Kiss Gábor olvasói levelét kétszer is elolvastam a Magyar Hírekben. Szinte nem akartam hinni a szememnek ennyi rosszindulat, de főleg ennyi naivság láttán. 1. A trehány munka nem speciális magyar jelenség - embere válogatja, ki hogy dolgozik, nem nemzetisége. 2. Ami a fák pusztulását és a légzőszervi megbetegedéseket illeti, ezeket csak Budapesten tapasztalni? Mert szerintem az autók kipufogója más országban sem csak ózont áraszt. 3. Hogy miért nem tud Magyarország gazdaságilag zöld ágra vergődni? Nézzünk csak körül Európában, jó néhány ország keresi azt a zöld ágat. Én egészen más szemmel néztem Pestet a hazalátogatásomkor. Szépnek találtam a Vörösmarty teret, az újjávarázsolt Váci utcát, az új szállodasort, a Halászbástyát az esti kivilágításkor... Mert ezek is hozzá tartoznak a teljes képhez, nem csak a negatívumok. BURGERIMRÉNÉ CROISSY S. SEINE, FRANCIAORSZÁG A Magyar Hírek egyik novemberi számában láttam vitéz nagybányai Horthy Miklós tengernagy sírjának fényképét, mely a „befejezetlen múlt” egyik jelentős jelképe. Bizony egy emberöltő vagy egy évszázad szükséges ahhoz, hogy tárgyilagosan, érdek nélkül tudjunk emberekről, a társadalom egy időszakáról beszélni. Pusztaszeri László kitűnő cikke bepillantást adott abba az utolsó évtizedbe, amelyet Horthy mint „hazájából elmenekült, elűzött, bukott államfő”, emigráns Portugáliában töltött. Ma már így is lehet írni Magyarországon, kritika nélkül, röviden, tárgyilagosan. 56 éves fejjel még nem érzem magam öregnek, de jól emlékszem apámra s a Horthy-évekre. Híven őrzöm a hazai Nagy-Magyarország alakú hamutartót a nem-nem-soha felírással, hasonlóképpen a kis fali ereklyét: 63 vármegyénk vérrel, verejtékkel áztatott földjéből néhány porszemet. Ezeréves jussunk, igazságunk megszentelt pecsétje ez. Még ma sem értem, mi volt ennek a kis magyar népnek az az égbekiáltó bűne, amiért a nagyhatalmak ennyire megcsonkították ezeréves otthonunkat. BANK ZOLTÁN PETERBOROUGH, ONT KANADA 2
