Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-06 / 5. szám
Nem tartozom azokhoz a generációkhoz, amelyek még tanítványai lehettek, nem ismertem emberközelből a lapszerkesztőt és a lelkipásztort sem. Legelőbb is Sík Sándort, a költőt fedeztem fel még gyerekkoromban, amikor valamelyik rokon megajándékozott a Zászlónk című, hajdan volt katolikus ifjúsági lap egyik első világháború előtti évfolyamával. Itt olvastam néhány versét, de még jó ideig nem tudtam róla, hogy piarista szerzetes, csak éppen az emlékezetembe simultak ezek a szelíd természetszeretetről és rajongó istenhitről valló költemények. Mégpedig abban a tétova életszakomban, amikor katolikus-református szülőim és az ateista iskolai nevelés hármas ellentmondásában halványulni kezdett bennem Isten képe. Később is számon tartottam ugyan a költőt, de inkább csak úgy az emlékezet elraktározott kutatócédulái között, aztán évtizedek múltán, férfikorom eszményínséges éveiben láttam viszont. Noha mint költőt is változatlan tisztelettel illetem, nem az irodalom felől közelítettem Sík Sándorhoz, hanem pedagógus életútjának tanulságait kívántam megérteni. Magam is évekig tanár lévén, a pálya és az oktatás hasznának, tisztességének elrettentő hanyatlásán megindulva, a legendás elődök példájából kerestem szellemi töltetet és vigasztalást a mindennapok bátrabb megéléséhez. Ez időben olvastam valahol, hogy Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Szerb Antal és a magyar európaiság sok más későbbi kiválósága került ki Sík Sándor egyetemi alkotónevelő műhelyéből. Ekkor kezdtem áttekinteni e csendes Golgotára vezető, görbe vonalakkal írott egyenes út stációit. Az apa, idősebb Sík Sándor, a kiegyezés és a nemzeti liberalizmus korának divatos pesti ügyvédje és politikus ígérete volt, de negyvenes évei teljében kettétörte pályáját a tragikusan korai halál. Öt gyermek maradt utána. Buzgón vallásos özvegye még férje látványos-sikeres életében, kicsit talán amiatt érzett szorongásaiban is, megfogadta, hogy gyermekeit Isten szolgálatára neveli. Igyekezete nem maradt hasztalan, hiszen közülük hárman, az 1889. január 20-án született Sándor, a fiatalabb Endre és egy leány az egyházi hivatást választotta. Endre később megszakította papi tanulmányait és diplomataként fejezte be életét. Sándor tizennégy évesen, 1903-ban lépett be a nagy hírű Kegyes Tanítórendbe. Rendjének szándéka és a maga elhatározása szerint tanári diplomát szerzett 1910-ben, és még ebben az évben bölcsészeti doktorátust is a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ezután tanárként működött a rend váci és budapesti középiskolájában. Szembe a nappal című első verseskötete 1910-ben jelent meg, majd posztumusz gyűjteményes kiadásait nem számítva, tizenhét verseskönyvet hagyott a magyar irodalomra 1969-ig. Első kötetében - mint egyik tanítványa és méltatója, Baróti Dezső írja - „akkoriban egy modern nyelven megszólaló, de hagyományosan katolikus szemléletű anti- Ady jelentkezését látták”. Ugyanakkor katolikussága nem jelentett életidegen bezárkózást, örömtagadást a zabolátlan életlázakban „tönkrehúlő” Adyval szemben. Sőt, nagyon is sokra becsülte Adyt és a Nyugat körül felnövekvő, világrangú új magyar irodalmat. „Testvér-akkordokat” lelve benne, figyelemmel kísérte, sőt néhány versével - öccse, Endre szerint - fel is kereste a Nyugatot, 100 éve született Sík Sándor (Portugál közmondás) kéziratait azonban egyházi felettesei intésére visszakérte. Figyelme, rokonszenve azonban változatlanul kitartott az újabb magyar irodalom mellett. Irodalomtörténeti kutatással kezdetben csupán a tudomány gyarapítására és a maga gyönyörűségére foglalkozott. Még egyetemi magántanári címet sem kívánt szerezni, és csak a kultúrkormányzat, valamint az egyház kifejezett kérésére vállalt katedrát a szegedi egyetemen. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ugyanis a Trianon után Kolozsvárról Szegedre átmenekített Ferenc József Tudományegyetemen kívánta képeztetni az egyházi iskolák szaktanárait. A katolikus egyház kifogásolta a szegedi egyeSík Sándor ÖRÖKÖSÖK Az iskolaház folyosója sarkán Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán Mennek előttem a fiatalok, A lépcsőfokot hármával ugorván. Köszönnek, annak rendje-módjaképpen: Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képein Valahol egy falon a folyosón Régvolt tanárok képei körében. Amint egyik-másikkal összenézek. Elnehezülnek vállamon az évek, Olyan avultnak érezem magam. Mint egy elszürkült történelmi képet. De én kilépek rozsdás keretemből S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívemből Áldást intek a sietők után, Atyai áldást - a történelemből Meghalljátok-e a múltbeli áldást? Kik a holnaptól várjátok a váltást? Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem, A nagyapai Istenhez-kiáltás. Dús örökséget nem adhat apátok: Csak ami voltam, azt hagyom reátok, De hogyha (Isten adja!) megfogan. Boldog lesz tőle késő unokátok. Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem, Igaztól, jótól, széptől sose féltem, De ami nem szép, ami nem igaz. Ami nem is jó, azt is, most is, értem. Megértem azt is, aki nem ért engem, Tudok ölelni múltat a jelenben. És akarom ölelni a jövőt, S szolgálatára magamat jelentem. Szolgálatára embernek, világnak, Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak. Vén magam helyett, örökösökül, Fiúk, fiaim, titeket ajánllak. tem protestáns professzori túlsúlyát, ezért áthidaló megoldásként a miniszter az űjabb magyar irodalom oktatására egy második irodalomtörténeti tanszéket létesített, amelynek élére 1930-ban az országosan ismert tudós papköltőt, Sík Sándort nevezte ki. Költői elismertsége mellett tudományos pályája sem eshetett kifogás alá, hiszen Sík Sándor több kisebb tanulmányt követően, 1929-ben adta közre a Gárdonyi, Ady, Prohászka című nagy munkáját, amelyben az Adyt méltató tanulmány kapta a legnagyobb terjedelmet. A kötet jelezte egyben, hogy világnézetileg a szociális katolicizmus jeles képviselője, Prohászka Ottokár szellemiségéhez kötődik. Vállalt mesteréhez hasonlóan, több megnyilvánulásában erős bírálattal illette korának társadalmi, politikai viszonyait, beleértve a hivatalos Magyarországot éppúgy, mint a baloldali mozgalmakat. A szociális igazságot és az értelmes, önkifejletében szabad emberi lét feltételeit kérte számon mindkettőtől. A Sarló és kapa című cikkében - mint Baróti Dezső idézi az évfordulóra megjelent könyvében - ilyképpen inti a baloldalhoz vonzódó fiatalokat: „Csoda-e, hogy sok fiatalember jár közöttünk, aki így beszél (és hány, aki másképpen beszél, de így gondolkodik): Ez a társadalom olyan aljas, olyan nyomorult, olyan koldus, olyan hazug és számomra olyan kilátástalan, hogy csak jobb jöhet utána. Hát jöjjenek azok, akik jobbat ígérnek! Jöjjön a forradalom! Jöjjön a bolsevizmus! Én csak nyerhetek! Szeretnék odakiáltani neki: Hát nem nyerhetsz, szerencsétlen, hanem még nagyon sokat veszíthetsz! Ebben az aljas és hazug és koldus társadalomban (mely sokkal aljasabb és hazugabb, mint gondolod) még mindig mérhetetlen értékek vannak, amiket ha elveszítesz, aljasabbá, hazugabbá és koldusabbá válsz, mint amit legrémesebb álmaidban sejthetsz!” Minden bizonnyal ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásai, majd a szélsőjobboldal által felhánytorgatott, részben zsidó származása következtében, a korábban szépen koszorúzott költő, színpadi szerző, tudós, cserkészvezető, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja körül kezdett megfagyni a levegő. Ez egyre rezignáltabb visszavonulásra késztette a világ hangos perlekedéseitől amúgy is irtózó Sík Sándort. 1940 után még rövid néhány évre szerepet vállalt Szent-Györgyi Albert rektorsága alatt a szegedi egyetem kulturális életének igazgatásában, aztán a német megszállás után a puszta léte is veszélybe került. Mondják, két napig hordta rendi habitusán a megbélyegzettek sárga Dávid-csillagát, mígnem kormányzói mentesítéssel megérhette az új világ születését. Az új világét - ahol 1946-47-ben az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető elnöke, 1948-ban Kossuth-díjas és rendje magyarországi tartományfőnöke lett amely neki mégis fájt, és amelynek fájt ő is, mint Babits szerint Jónás a halnak. Az állam és az egyház viszonyának megromlása után visszavonult a közszerepléstől és rendi feladatainak élt. Megérte még Őszi fecske {1959) és Áldás (1963) című köteteinek megjelenését, majd az őszi fecskék útján, halkan és finoman, ahogy élt, átköltözött az örökkévalóságba. Szent Pált idézi egy ádventi elmélkedésben, amikor is az evangélista betegségét panaszolja: „Háromszor kértem Istent, hogy távoztassa el tőlem, de azt felelte: Elég neked az én kegyelmem.” Megelégedett vele Sík Sándor is. PUSZTASZERI LÁSZLÓ 23
