Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-03-06 / 5. szám
ennek a pluralizmusnak elismerésén túl - ez már megtörtént, s jogilag is kifejeződött pl. a januárban az egyesülési jogról elfogadott törvényben - a politikai rendszer formalizált elemeiben való képviseletre (pl. képviselői helyek, egyáltalán jelenlét az Országgyűlésben), a helyi önkormányzati szervezetekben, a legfontosabb országos döntésekben való részvétel valamilyen biztosítására irányulnak.- Vajon mennyiben a hatalom érdeme, tudatos politikája, hogy mindez megnyilvánulhatott? Jelentheti ez azt, hogy az MSZMP lemond vezető szerepéről? Az átalakulás - a korábbi próbálkozásoktól most eltekintve, bár hatásuk nem lebecsülendő ebben a folyamatban - végül is a több mint húsz esztendővel ezelőtt elfogadott reformdöntéssel vált politikai célkitűzéssé. Igaz, ennek a célkitűzésnek tartalma időközben változott is, s maga a reformfolyamat is ingadozásokkal és visszalépésekkel telített. Bizonyos azonban, hogy a politikai reálfolyamatok által „kitermelt” mozgalmak, szervezetek nélkül - amelyek megjelenése természetesen szükséges volt - a politikai rendszer átalakulása is lassabban haladt volna. Ami a kérdés második részét illeti: nagyon kevés párt mondott le a történelemben a hatalomról - előfordult a hatalom monopóliumáról való lemondás; ismert példája a Falange „történelmi harakirije” Spanyolországban - hiszen a politikai pártok éppen a hatalom elnyerésére törekszenek. Nyilván nem szándéka ez az MSZMP-nek sem. Nem kívánja azonban a „vezető szerepet” jogilag, akár alkotmányban rögzítetten sem biztosítani, hanem a politikai küzdelmek eredményeképpen reméli a megtartását. Úgy tűnik azonban, ez a mai helyzetben a hatalom másokkal, más politikai irányzatokkal való megosztását követeli. Aligha lehetséges a mai gazdasági-politikai helyzetből való kibontakozást ilyen, egyúttal a nemzeti „kiegyezést” vagy összefogást megvalósító hatalommegosztás nélkül biztosítani.-A politikai intézményrendszer radikális reformjáért síkraszállók (s ebben találkozik a párttagság egy része az alternatív mozgalmak tagjaival) a jogállamiság megteremtését tartják a legsürgetőbb feladatnak, melyben jogi garanciák működnek a párt és állam szétválasztására, egy pluralista parlament működésére. Milyen esélyeink vannak mindennek megvalósulására ? A jogállamiság megteremtését magam is alapvető feltételnek látom abban a tekintetben is, hogy a politikai rendszer egészének szükséges átalakulása végbemenjen, és a továbbiakban a politikai rendszer valóban biztosíthassa a társadalom fejlődéséhez szükséges feltételeket. Ennek a legfontosabb összetevője az új alkotmány elkészítése. Az új alkotmány egyszerre kívánja visszaállítani a folytonosságot a korábbi magyar alkotmányfejlődés értékeivel (pl. az alkotmányosság elvei, az önkormányzatok szerepe stb.) és beilleszteni politikai berendezkedésünket az európai alkotmányfejlődés fő vonalába (gondolok itt pl. a hatalmi ágak megosztásának és egyensúlyának elvére - erre épülne az államszervezet -, vagy az emberi jogok garanciális szempontból is megfelelő kinyilvánítására stb.). Az alkotmány már elkészült szabályozási felfogásmódja alapvetően a jogállamiság ismérveit tükrözi, természetesen ma még nem tökéletesen, hiszen első változat csupán, amelyet ugyan már az eddigi viták is csiszoltak, és várhatóan a további viták tanulságai is javítják. Ez az alkotmány az állam és a politikai pártok elválasztására kíván építeni, olyan parlamentet megteremteni, amelyben kifejeződnek a politikai irányzatok, és olyan bírósági rendszert kifejleszteni, amelynek függetlenségét szervezeti, elvi, eljárásjogi és pénzügyi biztosítékok a jelenleginél hatékonyabban garantálják. Sokat várok az alkotmánybíróságtól - az Országgyűlés már januárban elfogadta, és a jelenlegi alkotmányba is beiktatta - amely, s ezt jó néhány európai ország gyakorlatának ismeretében mondhatom, a jogállamiság fontos összetevője lehet. Folyamatosan tesszük tehát a lépéseket a jogállamiság felé; az új alkotmány elfogadása lenne a legnagyobb jelentőségű mozzanat ebben a folyamatban, ám elfogadását még sok más területen is követnie kell a jogi szabályozás megváltoztatásának.- Mit ért professzor úr azon - amit gyakorta emlegetnek hogy mind a hatalmon lévőknek, mind az alternatívoknak, egyáltalán a mai magyarságnak, tanulnia kell a demokráciát? Mi az, ami elvárható és mi az, ami nem a jogi garanciáktól? Hogyan függhet ez a kérdés össze a magyarság „jogérzékenységével", amit ön - mint azt „Milyen a magyar?" sorozatunkban is kifejtette népünk egyik jellemző vonásának tart?- Én nem azt mondanám, hogy tanulni kell a demokráciát. Magyarországon hosszú évszázadok alatt kialakult politikai kultúra él, amely nem kedvez a jogállamiságnak, és amely csak bizonyos elemeiben volt és maradt az európai centrum politikai kultúrájának része. Ebben a politikai kultúrában sok elem származik a paternalista állam és az alattvaló típusú „polgár” viszonyából, rendkívül, mondhatnám veszélyesen nagy helyet foglalnak el benne az indulati, érzelmi, sőt erőszakos elemek, amelyek csökkentik a józan és célszerű politikai magatartásra való képességet, kicsi a kompromisszumra való készség és a tolerancia, s sajnos sorolhatnám még a demokrácia működése szempontjából problematikus elemeket. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a politikai kultúra vagy az említett vonások nem a magyarság vagy a magyar nép „bűne”, esetleg „alkati” képtelensége a demokráciára. Történelmi folyamatok termékei, amelyek nem kis részben a politikai rendszer és uralkodó elemei működésének következményeiként jöttek létre. Nehezen is megváltoztathatók, semmiképpen sem rábeszéléssel, „prédikációkkal”. Abban az ütemben változnak, ahogyan részt vehet a lakosság a politikai döntésekben, az állami szervek ellenőrzésében stb., ahogyan a demokratikus politikai intézmények a valóságban is működnek (még ha kezdetben nyilvánvalóan nem zökkenőmentesen), hiszen a politikai kultúrát csak a gyakorlat változtathatja meg. Jogi kultúránk, és ez a magyar fejlődésnek nagyon érdekes jelensége, más, európaibb jellegű. E lap hasábjain megpróbáltam már jelezni, hogy miért. A magyarság jogérzékenysége mindenképpen olyan tulajdonság, amelynek van jelentősége a politikai kultúra változásában is.- Évtizedekig társadalmi közmegegyezésről beszéltünk. Manapság - különös tekintettel a romló életkörülményekre - ez mint cél nem tartható reálisnak. A kibontakozáshoz, a fejlett régiókhoz való felzárkózáshoz azonban az ország vezetése számára létszükséglet egy bizonyos fokú bizalom. Ennek megalapozását jelentené sokak szerint a különböző politikai mozgalmak, érdekképviseletek és a hatalom közötti „kiegyezés" és egy ebből következő koalíció. Elképzelhető-e ilyen ?- Bizalomra minden politikai vezetésnek és kormánynak szüksége van, különösen olyan körülmények között, amelyekben a mai kormány működik. Tény, hogy a korábbi politikai vezetés és kormányok „megették” a bizalom, sőt a cselekvéshez szükséges idő túlnyomó részét is; s minthogy teljesen világos elhatárolás még nem történt meg, így a jelenlegi vezetés és kormány a társadalom szemében hordozza a múlt hibáinak terhét is, vagy legalábbis annak nem kis részét. A bizalom hiányát gyakran a legjobb szándékú és előrevivő intézkedések fogadtatásában érezni. Magam is tapasztalom pl., hogy a jogállam megalapozását célzó elgondolásokkal szemben is sokan bizalmatlanok, szinte fel sem tételezik - akár az alternatív mozgalmak egyes képviselői sem -, hogy valóban alkotmányos jogállam megteremtésén fáradozunk. Pedig a társadalmi-politikai folyamatok objektív elemzéséből világos, hogy nincs más út. Nem valami szubjektív, sanda szándék működik tehát, amidőn ennek kimunkálásán fáradozunk. A bizalmatlanság társadalmi-politikai összefüggéseit természetesen értem, s folytatva az ismert francia közmondást, meg is bocsátanám, ha nem az ország jövőjéről lenne szó. Emlegetjük a kiegyezést, történeti értelmében 1867-re visszagondolva is, analógiákat keresve, és mai konkrét politikai értelmében is. Szerintem ez az egyetlen kiút. Meg kell tanulni kompromisszumokat kötni, előre nézni, együtt dolgozni, s ennek formája most valóban valamiféle koalíció lehet. Tudom, olyan országban, ahol még ma is hajlamosak „komoly” emberek azon hajbakapni, hogy Görgey Artúr áruló volt vagy nem, ráadásul nem érvekkel, hanem indulatokkal hadakozva, ez nagyon nehéz; különösen akkor, amidőn sérelmekkel és jogos sérelmekkel van tele a társadalom. Ezeket a sérelmeket természetesen kezelni kell, de ezzel együtt nincs más út, mint az összefogás mindenkivel, akinek drága ez a nemzet és ez az ország. Ha integrálódni akarunk Európába és a világba - s erre feltételeink tulajdonképpen megvolnának - akkor társadalmunknak is, magunknak is, európaivá kell érnünk. b. I. 15
