Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-17 / 4. szám
Amerikai sportdiplomata a Margitszigetről Zavarosan folynak a vizek? A labdarúgás után az evezőssportban is kapitányválság zajlott a közelmúltban. Kezdődött azzal, hogy Vasadi János, a szövetség elnöke lemondott tisztségéről, s elhatározását azzal indokolta, hogy megelégelte Parti János szövetségi kapitány önkényeskedését. Bírálta a válogatás módszereit, s azt is elmondta, hogy az edzőtáborozás, versenyek idején napirenden van az italozás. Parti hasonló hangnemben válaszolt, a hazai sportsajtóban napokon, heteken át folyt a vita. Parti, aki a montreáli olimpia sikertelensége után lépett a válogatott parancsnoki hídjára, nem utolsósorban a versenyzők kiváló eredményeire is hivatkozott. Joggal, hiszen Parti 12 éves kapitányi ténykedése idején a nagy világversenyeken összesen 28 első helyezést szerzett, s egyetlen nagy viadalról sem jöttek haza aranyérem nélkül. A kajak-kenu az 1954-es nagy előretörés, a Maconban szerzett hat világbajnokság óta - az egyik tulajdonosa, a később Rómában olimpiai bajnokságot nyert Parti János - a magyar sikersportágak egyike. Parti János felkészültsége vitathatatlan. Ugyanakkor emberi hibáktól sem mentes. No, de ki tarthatja magát tökéletesnek? Nem is tagadja, hogy ebéd és vacsora után világéletében megivott egy-egy fröccsöt, és verseny után a sikerekre is koccintottak. De miért ne ünnepelhettek volna? A vádak mindenesetre aláásták kapitányi tekintélyét. A világbajnok Csipes Ferenc például, aki Szöulban „csak” a négyesben nyert aranyat, Parti tilalma ellenére vastag szivarra gyújtott a társaságában, Gyulay Zsolt, a szöuli kétszeres győztes pedig sértődötten - mivel Kati nővére kimaradt a négyesből többek között azt állította, hogy ettől a csapattól a két olimpiai arany nem siker, hanem kudarc. Parti mindezt a bomlás jeleinek, tekintélye csorbulásának vélte, s lemondott tisztségéről. A sikerek fényében emelt fővel távozhatott. Egyik nyilatkozatában azonban elgondolkoztató összefüggésekre Figyelmeztetett: „Számomra a legfontosabb az eredmény - mondta a többi között. - Nem vagyok egy Machiavelli abban az értelemben, hogy a cél érdekében minden eszközt megengedhetőnek tartsak, de minden jó eszközt megengedhetőnek tartok. Szerintem a szövetségi kapitány nem azért van, hogy szeressék a versenyzők, hanem azért, hogy az ő segítségével eredményt érjenek el. Ennek érdekében jó viszonynak kell lenni közöttük, de ez nem jelenti azt, hogy el kell kerülnie az ellentéteket. Az ellentét szükségszerű. Hiszen a kapitány mondja meg, hogy mikor mit kell csinálnia a versenyzőnek, akit kemény próbáknak vet alá, és végül a kapitány dönt a sportoló sorsáról is. Ez, ha úgy tetszik, diktatúra. Én mint szövetségi kapitány, egy személyben vagyok felelős az eredményességért...” Parti János utóda Vajda Vilmos, a szövetség szakfelügyelője lett, aki korábban különösen az utánpótlás nevelése terén végzett eredményes munkát. Majd elválik, merre kormányozza a magyar kajaksport hajóját. V. D. Andy Toro, azaz Törő András, a két olimpián rajtolt, bronzérmes magyar kenus jelenleg az USOC (az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága) titkára. A magyar származású amerikai sportvezető a nemzetközi sportélet egyre ismertebb szereplője. Legutóbb Bécsben, a Nemzeti Olimpiai Bizottságok Szervezeteinek közgyűlésén találkoztunk. Emlékezett pályafutására, sikereire, beszélt munkájáról, terveiről... „Tizenhárom éves voltam, amikor a helsinki olimpia felejthetetlen sikereit követő esztendőben, 1953-ban a nyári vakáció napjaiban unatkozva, néhányszor kikísértem Lajos bátyámat a Margitszigetre, a csónakházba. Befogtak hajót mosni, s valahogy ott ragadtam. Igaz, meg is tetszett a vízi élet, s egyre szorgalmasabban lapátoltam a Duna hullámait. Olyannyira, hogy a felejthetetlen kapitány, Granek Pityu is felfigyelt rám és 19 évesen meghívott a válogatott keretbe.” „A válogatottban azután nagyon kemény megpróbáltatások vártak rám. Először jutottam el Tatára, a mai napig legendás hírű edzőtáborba. A gyakorlások során Farkas Imre, Faresz, a nálam idősebb, tapasztalt kenus ajánlatára egy hajóba ültünk. Az ajánlat váratlan meglepetésként ért, de mivel Faresz korábbi sikerei idején is mindig balos volt, balra evezett, én pedig jobbos, igazán megpróbálhattuk a dolgot. A kemény téllel sem törődve szálltunk vízre. A Dunán úszkáló jégtáblák között is törtük magunkat. Szinte hétről hétre újabb rekordot akartunk felállítani, hogy bekerüljünk az olimpiai csapatba. Merész célkitűzés volt ez, hiszen a Dömötör-Hunics kettős 1959-ben világbajnokságot nyert Duisburgban. De azután, amikor az egyik nemzetközi versenyen a szovjet Gejstor-Makarenko kettőst is megelőztük, eldőlt a nagy kérdés...” Más dolog, hogy az Albano-tavon már hiányzott belőlünk az igazi frissesség, a robbanékonyság, és ha mindössze 12 század másodperccel is, de a harmadik helyre szorultunk. Makarenkóék ekkor egyértelműen jobbak voltak nálunk, de sajnos, az olaszok, egykori edzőm, Blahó Kálmán tanítványai is megelőztek bennünket. Ez a római olimpián kiharcolt bronzérem volt azonban pályafutásom csúcsa, legszebb eredménye... Rómából hazatérve azután szép csendben elváltam Faresztől. Egyesben próbálkoztam, s csak arra volt erőm, hogy bekerüljek a csapatba, kijussak Tokióba, magyarként a második olimpiámra. Sajnos, itt a dobogóról is leszorultam, csak negyedik lettem, de akkor már erősödött bennem az elhatározás, hogy a versenyek után nem jövök haza, szerencsét próbálok odakint. Kétségtelen tény, hogy elsősorban a kalandvágy hajtott. Szabadabb világba vágytam, ami akkoriban idehaza nem adatott meg nekünk. A mai Magyarországról, ahogyan ezt a megváltozott országot a nyolcvanas években megismertem, nem mennék el sehová. De akkor belevágtam a nagy kalandba. „Négy évvel később, 1968-ban lettem amerikai állampolgár, Michiganben jártam egyetemre, ahol hét hosszú esztendő után sikerült megszereznem a hajómémöki diplomát. De azért közben a kenuzást sem hagytam abba. Minden ősszel azt mondtam ugyan, hogy a következő évben már nem szállók vízre, de azután még 1976-ban Montreálban is ott voltam az olimpiai résztvevők között. Itthonról elkerülve, amerikai színekben azonban egyszer sem futotta erőmből komolyabb helyezésre. Philip O. Krumm, az USOC korábbi elnöke a hetvenes évek derekán az egyes olimpiai sportágak egy-egy versenyzőjét is meghívta az olimpiai bizottságba. A kajak-kenusok engem jelöltek. Majd később, 1978-ban öt sportolót a végrehajtó testületbe is beválasztottak. Én is közöttük voltam. Ilyen minőségemben ért életem legnagyobb csalódása. Tagja voltam annak a sportolói küldöttségnek, amelyik 1980 tavaszán Carter elnöknél járt. Sajnos, hiába próbáltuk lebeszélni az elnököt a moszkvai olimpia bojkottálásáról. Az esetleges következményekkel mit sem törődve magyaráztam neki, hogy kérem, én azért jöttem az Egyesült Államokba, mert azt hittem, itt szabadság van. De hol van itt szabadság, ha nem enged el bennünket Moszkvába, az olimpiai játékokra? Sajnos, hajthatatlan maradj és ezt négy évvel később Los Angelesben visszaadták nekünk... Arra azért nagyon büszke vagyok, hogy ha a moszkvai olimpiáról távol is kellett maradnunk, azért valamit mégis tudtam tenni az amerikai sportolók érdekében. Ebben az időben, 1982-ben sikerült megvalósítanom az olimpiára készülő, jó szereplésre esélyes versenyzők rendszeres anyagi támogatását. Azt hiszem, hogy ez a jórészt nevemhez fűződő kezdeményezés is közrejátszott abban, hogy 1985 tavaszán az USOC, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága titkárává választottak. Ez hazai kifejezéssel élve, társadalmi munka, semmiféle fizetséggel nem jár, pedig sok időt, még több energiát áldozok feladataim ellátására. De hajóépítő tanácsadóként már jó nevet szereztem, akad munkám elég, gondtalanul telnek napjaim. Tízéves Kati lányommal, hatéves Tamás fiammal és feleségemmel Kaliforniában élünk. Amerikában közismerten csak a profi sportoknak van igazán nagy varázsa. Gyermekeim remélhetően egészségük megőrzése érdekében sportolnak majd, de a kajak-kenuzással aligha kerülnek kapcsolatba. Én magam változatlan elszántsággal küzdők kedvenc sportom minél szélesebb elismertetéséért, hiszen ez az egyik nagy szerelmem. A másik a szülőhazám. A mai napig mindig, minden versenyen a magyaroknak szurkolok, s ha felhangzik a Himnusz, nem tagadom, bizsereg a vérem. Ezért is örülök annak, hogy az USOC és a Magyar Olimpiai Bizottság közötti jó kapcsolatokat írásban is megerősítjük.” VAD DEZSŐ 29
