Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-09 / 1. szám
ROSSZKEDVŰNK TELE Mit hoz a jövő? Mi lesz családunk sorsa? - meditálunk magunkban. Mi lesz a magyarság sorsa? - meditálunk hangosan és mind hangosabban. Gombóc van a torkunkban, szorongás a szívünkben. Volt már ilyen újévköszöntésünk. Quo vadis generosa domus? Hová mégy nemzetem? És ahová mégy, ott mi sors vár reád? Kíméletlen elszámolás folyik napjainkban. Türelmetlen lendülettel tör utat magának az új. Ami engem illet, én kicsit elnézőbb vagyok. A régi reformlelkesedés már lohad bennem, az új még nem kapott egészen el. Majd ha egyszer megírják az elmúlt harminc év gazdaságtörténetét, kiderül, hogy szinte mindent megtettünk a liberalizálás, a racionalizálás, a humanizálás és a demokratizálás területén, amit környezetünk, geopolitikai meghatározottságunk, ideológiai kötöttségünk engedett. Volt persze néhány „egy lépés előre - kettő hátra”. De soha nem remélt kapcsolatot építettünk ki Nyugattal, a külföldön élő magyarsággal, a világszervezetekkel. Újra benn vagyunk Európa közepén, és ez nem semmi. Sok apró lépéssel előkészítettük a radikális fordulatot. Nem nulláról indulunk. A hivatalos politika kontinuitást akar. Csak onnan léphetünk tovább, ahol vagyunk. Én is mondom: a történelem nem rendezőpályaudvar, ahol a nemzet vonatát át lehet tenni a hármas vágányról a tizenkettesre. Bizony, a nemzet egyetlen egy váltót is nehezen bír, nagyot zöttyen. Hát még a politikai vezetés. Lehet, hogy a folyamatos átmenet mindnyájunk érdeke. Ezt persze minden irányzat más és más módon, ütemben képzeli. A politikai mechanizmus fejlesztésében látszik ez a legvilágosabban. A kormány és az MSZMP még csak érdektagoltságon alapuló pluralizmust akar. Elfogadja, hogy minden érdekcsoport másképp gondolkodik. Ez a pluralizmus belefér az egypártrendszerbe. Már gondja van az olyan pluralizmussal, ahol a szervezkedések nem az általuk képviselt rétegek, csoportok tekintetében térnek el egymástól, hanem platformban, ideológiában, koncepcióban. Ezek nem foglalkozási rétegeket, lakossági csoportokat képviselnek, hanem egy-egy - többé vagy kevésbé kialakult - eszmerendszert, kibontakozási pályát. Történelmi érdeme persze a mai politikai vezetésnek, hogy utat nyit, teret enged az új mozgásoknak. Még az sem róható fel bűnéül, hogy kicsit lassítja, fékezi a folyamatokat, hiszen csak így tudja ezeket kezelni, kézben tartani. A platformszabadságot már elfogadja, a frakciószabadságot még nem. Nem tudom, mi a kettő között a lényegi különbség. De úgy hiszem, demokrácia nincs parlamenti frakció nélkül. Szép és látványos, ha minden országgyűlési képviselő, minden tanácstag kifejti a maga különvéleményét. De ebből nem jön ki semmi, legfeljebb az, hogy egymás álláspontját legyengítik és akaratlanul is a „hivatalos” álláspontot viszik győzelemre.- Egy nézetnek, koncepciónak akkor van ereje, ha frakció áll mögötte, amelyet nem lehet lesöpörni, levegőnek nézni. Már több tucat alternatív szerveződés működik e kis hazában. Autonóm társaságok, egyesületek, fórumok, körök, társadalmi szervezetek jönnek létre. Szinte mindegyik zászlajára tűzi a hármas jelszót: a hatalom intézményes megosztása, a képviseleti demokrácia és a jogállamiság kialakítása. A hivatalos politika sem tétlen: szembenéz a múltjával, ám szembe kell nézni a jövővel is. A jövő felé persze a jelenen át vezet az út. Növekedés, egyensúly, szerkezet, életszínvonal: ez nem csupán a jövő, a ma dolga, ügye is. Átesünk a ló túlsó oldalára A hagyományos magyar mentalitásnak megfelelően át-átesünk a ló túlsó oldalára. Sokáig azon törtük magunkat, hogy a munkás ne legyen bérmunkás. Szűnjön meg az ellentét a munka és a tőke között. Ne váljék szét a tőketulajdon és a tőkefunkció. Most újra bérmunkássá tesszük a munkást. Törekvés van arra, hogy a tulajdonosi jogosultságokat és funkciókat újra vállalaton kívülre vigyük. Álljon csak szembe egymással a munkaadói és a munkavállalói érdek. Tesszük ezt akkor, amikor a tőkés világban ezeket igyekeznek összehozni, harmonizálni. Sokáig törtük magunkat azon, hogy az alapszükségleteket jövedelemszinttől függetlenül ki tudja elégíteni minden család. Elég magasak voltak a társadalmi juttatások, épült sok állami olcsó bérű lakás, hatalmas volt a fogyasztói ártámogatás az alapvető fogyasztási cikkeken. Most sok éve csökken a juttatások és az ártámogatások reálértéke, alig épül állami bérlakás. Az állam mindent „áruvá” tesz, csak hogy ne kelljen támogatnia. Tesszük ezt akkor, amikor a fejlett tőkésországokban igyekeznek az élet kíméletlenségén valamit enyhíteni, a gazdaság ridegségével erős szociálpolitikát és humanizálást szembeállítani (van rá pénzük). Sokáig hittünk a népgazdasági tervezésben, abban, hogy ha tervek szerint élünk és fejlődünk, akkor ez a gazdaságba és a társadalomba arányosságot, harmóniát hoz. Most esküszünk a piacra és ledöntjük trónjáról a tervet. Közben az egész világon központilag tervezik a nagy létesítményeket, az infrastrukturális hálózatokat, a szolgáltatási kapacitások fejlesztését, az állami részvételeket, a szociálpolitikát, az egészségügyet, az oktatást. Szerettük az atyáskodó államot, aki gondot visel ránk. Most meg harcot folytatunk a patemalizmus ellen. Sorra magára hagyja az állam a kedvenc nagyvállalatait, elhárítja magáról az ellátási felelősséget, hagyja avulni a tömegközlekedést, a közoktatást, a közegészségügyet. Ott sem akar már atyáskodni, ahol ezt tennie kötelessége, más által el nem látható funkciója. Kivonul mindenhonnan, csakhogy ne kelljen pénzelnie. Pedig az egész világon folyik az állam „bevonulása”. Nagy örömmel tértünk át 1968-ban a direkt szabályozásról az indirekt szabályozásra. Úgy gondoltuk, hogy ez képes ellátni a régi szabályozás funkcióit. Mostanában jövünk rá arra, hogy az indirekt szabályozás erre nem alkalmas. Az indirekt szabályozás azt jelenti egy korszerű társadalomban, hogy az állam, a jogrend, az adórendszer stb. olyan kedvező körülményeket teremt a gazdasági szféra szereplői számára, amelyben ezek jól érzik magukat, lubickolnak, s miközben saját érdekük után futnak, szinte automatikusan szolgálják az egész társadalom átfogó érdekeit. Sokáig vallottuk, hogy az a demokrácia, amikor alulról képes a társadalom és annak sok-sok egysége a felső szintű politikára nyomást gyakorolni, ezt kontroll alatt tartani. Most kezdünk rájönni, hogy mit sem ér az alkumechanizmus, az alulról felfelé való akaratáramlás, ha a központi irányítás figyelmen kívül hagyja az irányított közeg jellegét, természetét, belső logikáját. Nálunk nagy divat és hagyomány a makroszemlélet. De mikor tanulja már meg a felső vezetés a mikroszemléletet? Illene már foglalkoznunk gazdasági viselkedéstannal. Talán kevesebb volna a melléfogás, az árnyékra vetődés, a nem célzott mellékhatás és az ezekből fakadó túlszabályozás. Néhány példát hadd mondjak melléfogásainkról. Hol fogtunk mellé? Alaposan melléfogtunk a személyi jövedelemadó bevezetésével. Megnéztük, hogyan csinálják ezt olyan gazdag országokban, mint Svédország vagy Belgium. Aztán azt mondtuk, hogy ez nekünk is jó lesz. Nem mondhatja senki, hogy nem teszünk meg mindent a nyugati adórendszerhez való közelítésért. Csináltunk egy jelentős adómentes sávot, majd utána gyorsan emelkedő adókulcsokkal icipici sávokat. Egy bányász, mikor lemegy a bányába egy túlműszakot csinálni, már akkora adókulcsba pottyan, mint nyugaton egy kisebbfajta tőkés. Nem vettük figyelembe a dolgozó lelkét, reagálását. Nem megy a munkás fejébe, miért kap ugyanazért a munkáért egyre kevesebbet, ahogy belefut a magasabb jövedelemsávokba. Azt mondták mindig, hogy a szocializmusban elv az „egyenlő munkáért egyenlő bért”. Es mi lett az elvből? „Egyenlő munkáért egyre kevesebb bért.” Igyekeztünk spórolni a lakosságon: fogyasszon kevesebbet, ami pedig megmarad, azt adjuk el Nyugaton. Igen ám, csakhogy ami itthon megmarad, az rendszerint a nyugati vevőnek sem kell. így aztán csökken a vállalatok rendelésállománya, csökken a termelése; nem nő a nettó hazai termék reálértékben. A belső felvevőpiac szűkítése a termelést is visszafogja; nem nő a rés a megtermelt és a belföldön felhasznált nettó nemzeti termék között. Pedig ez a növekvő rés szolgálna az adósságok és a kamatok visszafizetésére. Hiába húztuk meg a nadrágszíjat, semmi nem jött ki belőle. A restriktiv gazdaságpolitika nem azt tette, amit vártunk tőle. Nemcsak a gyengébb vállalatokat tette tönkre, hanem az egész gazdaságot legyengítette. Ahol nincs igazi, élő profitérdekeltség, ott a restrikció nem hat, hiszen nincs mibe ütköznie. A vállalat is - hiszen olyan gyenge, mint a harmat - restriktívvé válik: összehúzódik, védekezésbe vonul, sündisznócska lesz. Maestitia restringit animam meam. A szomorúság szorongatja a lelkemet - íme, ez is restriktívvé vált. Az állami költségvetés pedig belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba - az utolsó forintmillióba - is. „Szívd fel begyem a sok pénzt” - mondja az állam. És a 14