Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-11-15 / 22. szám

>4 IRODALMI \K KINCSESTÁRA KODOLÁNYI JÁNOS Vadgalamb Kalitkába tették a vadgalambot, frissen morzsolt kukoricát s né­hány szem búzát adtak neki, s rá­zárták az ajtót. Pihegve félrehú­zódott a kalitka sarkába, fejét be­húzta lilásszürke tollai közé, s pi­ros szeme rémülten tekingetett körül. A szíve úgy vert, szárnyai úgy reszkettek, mintha most rög­tön meg akart volna halni. S a ház lakói körülállták a kalitkát, nők és gyermekek lesték a vadga­lambot, a gyermekek még sikol­toztak, és tapsoltak is örömük­ben.- No, itt jó helye lesz - mondta az asszony. A kályhában pattogva égett a tűz, a függönyökön szórt fény hullott a szobába, és a villany­lámpák csillogtak. A vadgalamb lassanként megnyugodott, s kö­rülnézett. Mintha fákat s virágo­kat látott volna amott, felkelt ül­téből, és oda akart menni, de a kalitka rácsa elállta az útját. Bú­san megtelepedett megint, s nézte a fákat és virágokat. De azok nem voltak igazi növények, ké­pek voltak csak, s nem volt illa­tuk, s nem volt hangjuk. Merevek voltak, élettelenek, s a vadga­lamb szívébe szomorúság nyilallt. Búsan krúgatni kezdett, s akik a szobában voltak, boldogan hall­gatták.- Milyen szépen búg! Hogy turbékol! Már jól érzi magát! A vadgalamb hallotta az öröm­­rivalgást, és még jobban elszomo­rodott. Ezek nem értik meg az ő érzéseit, bánatát, ezek csak azt keresik a hangjában, hogy szép-e, s nem azt, hogy mit mond. El­hallgatott tehát, s ült, csak ült a kalitka sarkában, és bámulta a festékfákat és festékvirágokat. S este lett, ^s kigyúltak a lám­pák. A hold - gondolta boldogan a vadgalamb. S ferdén félrefordí­tott fejjel bámulta a csillár fé­nyét. De a villanyfény szikrázó ragyogása bántotta a szemét, s ez a fény mihamar elvesztette a holddal való hasonlatosságát. Minél tovább nézte a vadgalamb a lámpát, annál rémültebben ál­lapította meg, hogy becsapták, ez nem a hold, a hold világossága szelíd és sejtelmes, úgy permetez alá az erdőkre és rétekre, s úgy beezüstözi a felhőket, mintha tündérujjak hópermeteget szór­nának a világra. S a hold lassan emelkedik fel a látóhatár aljáról, néha óriási tükör, néha csak kes­keny és borongó csík, mintha pa­rasztlány felejtette volna a sarló­ját valami nagy, sötétkék me­zőn... A vadgalamb szeme káp­­rázott, eszébe jutottak az emlé­kek, s krúgatni kezdett.- Milyen szépen turbékol - hangzott fel megint a boldog ki­áltás. - Halljátok, milyen kedves hangja van?! S a vadgalamb szomorú krúga­­tásában, turbékolásában benne volt a holdfény, az esti homályba és csendbe burkolózott erdők sut­togása, a rétek és mezők esti illa­ta, benne volt a vadgalamb egész élete. S mikor a boldog kiabálást hallotta, megint csak elnémult, mert ismét érezte, hogy csak a hangja szépségét dicsérik és értik, de nem tudnak abból semmit sem, amit ő érez és gondol. És napok múltak napok után. Elein­te csak vergődött a vadgalamb a kalitka rácsán, verte szárnyaival, tépte karmaival és csőrével, de nem tudott kiszabadulni. Repülni szeretett volna, s valahányszor a képekre nézett, mindég eszébe ju­tott az erdő, a rét, a dombok és völgyek szelíd csendje, a legelé­sző tehenek kolompszava, egy magányos, vén vadkörtefa ágai­nak zúgása. Ilyenkor turbékolni kezdett, egész testében égett a re­pülés vágya. S valahányszor tur­­békolt, kissé előrehajtott fejjel és komoly ábrázattal, a család oda­gyűlt a kalitkához, és gyönyörkö­dött a hangjában. Ilyenkor a vad­galamb egyszerre elhallgatott. Tudta, hogy úgysem értik. Az volt a legcsodálatosabb, hogy a szobában mindég egyfor­ma meleg volt. Mintha mindig nyár lett volna itt, ebben a merev, mesterséges, csinált világban. S a vadgalamb egyszerre csak szede­getni kezdte a kalitkában lévő szénaszálacskákat, s fészket akart rakni magának. Szorgalmasan sürgött-forgott a kalitkában, néha felugrott egy pálcikára, s hosszan burukkolt. Aztán megint csak rendezgetni, rakosgatni kezdett, hordta csőrében a száraz fűszála­kat, s egy este nagy, forró, boldog terhet érezvén testében, letelepe­dett, és egy kis fehér, csillogó to­jást tojt. Anya volt most a kis vadgalamb, begyét kidüllesztve fejét behúzta, s boldogan vizsgál­­gatta a tojást. Megkocogtatta cső­rével. Próbálta hengergetni. Az­tán elárasztotta a boldogság, rá­telepedett a picike tojásra, és tur­békolni kezdett. Most halkan, bugyborékolva áradtak belőle a hangok, csőrével finpman modu­­lálgatta, s nem tudta, csak nem tudta abbahagyni. S megint oda­gyűlt a kalitka köré mindenki, s gyönyörködött a turbékolásban. Ez a burukkolás még sokkal szebb volt, mint ahogy eleddig turbékolt. De az emberek, a mes­terséges, faragott világ lakói csak a szépet keresték, s találták meg a vadgalamb szavában, s nem tud­ták, hogy most örül, most boldog, szomorúan is, elhagyottan is, rab­ságban is: boldog. Anya... S ült a kis vadgalamb a tojá­son, és nem volt párja, aki felvál­totta volna. Ült, és türelmesen várt. Néha elképzelte, hogy lesz egy kis fiókája, gyenge, meztelen kis galambfi, azt ő csőrével eteti, neveli, s a kis galamb megnő, s akkor ő nem lesz egyedül, lesz aki megérti, aki nem azt keresi, hogy szépen turbékol-e, hanem

Next

/
Thumbnails
Contents