Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-11-15 / 22. szám
>4 IRODALMI \K KINCSESTÁRA KODOLÁNYI JÁNOS Vadgalamb Kalitkába tették a vadgalambot, frissen morzsolt kukoricát s néhány szem búzát adtak neki, s rázárták az ajtót. Pihegve félrehúzódott a kalitka sarkába, fejét behúzta lilásszürke tollai közé, s piros szeme rémülten tekingetett körül. A szíve úgy vert, szárnyai úgy reszkettek, mintha most rögtön meg akart volna halni. S a ház lakói körülállták a kalitkát, nők és gyermekek lesték a vadgalambot, a gyermekek még sikoltoztak, és tapsoltak is örömükben.- No, itt jó helye lesz - mondta az asszony. A kályhában pattogva égett a tűz, a függönyökön szórt fény hullott a szobába, és a villanylámpák csillogtak. A vadgalamb lassanként megnyugodott, s körülnézett. Mintha fákat s virágokat látott volna amott, felkelt ültéből, és oda akart menni, de a kalitka rácsa elállta az útját. Búsan megtelepedett megint, s nézte a fákat és virágokat. De azok nem voltak igazi növények, képek voltak csak, s nem volt illatuk, s nem volt hangjuk. Merevek voltak, élettelenek, s a vadgalamb szívébe szomorúság nyilallt. Búsan krúgatni kezdett, s akik a szobában voltak, boldogan hallgatták.- Milyen szépen búg! Hogy turbékol! Már jól érzi magát! A vadgalamb hallotta az örömrivalgást, és még jobban elszomorodott. Ezek nem értik meg az ő érzéseit, bánatát, ezek csak azt keresik a hangjában, hogy szép-e, s nem azt, hogy mit mond. Elhallgatott tehát, s ült, csak ült a kalitka sarkában, és bámulta a festékfákat és festékvirágokat. S este lett, ^s kigyúltak a lámpák. A hold - gondolta boldogan a vadgalamb. S ferdén félrefordított fejjel bámulta a csillár fényét. De a villanyfény szikrázó ragyogása bántotta a szemét, s ez a fény mihamar elvesztette a holddal való hasonlatosságát. Minél tovább nézte a vadgalamb a lámpát, annál rémültebben állapította meg, hogy becsapták, ez nem a hold, a hold világossága szelíd és sejtelmes, úgy permetez alá az erdőkre és rétekre, s úgy beezüstözi a felhőket, mintha tündérujjak hópermeteget szórnának a világra. S a hold lassan emelkedik fel a látóhatár aljáról, néha óriási tükör, néha csak keskeny és borongó csík, mintha parasztlány felejtette volna a sarlóját valami nagy, sötétkék mezőn... A vadgalamb szeme káprázott, eszébe jutottak az emlékek, s krúgatni kezdett.- Milyen szépen turbékol - hangzott fel megint a boldog kiáltás. - Halljátok, milyen kedves hangja van?! S a vadgalamb szomorú krúgatásában, turbékolásában benne volt a holdfény, az esti homályba és csendbe burkolózott erdők suttogása, a rétek és mezők esti illata, benne volt a vadgalamb egész élete. S mikor a boldog kiabálást hallotta, megint csak elnémult, mert ismét érezte, hogy csak a hangja szépségét dicsérik és értik, de nem tudnak abból semmit sem, amit ő érez és gondol. És napok múltak napok után. Eleinte csak vergődött a vadgalamb a kalitka rácsán, verte szárnyaival, tépte karmaival és csőrével, de nem tudott kiszabadulni. Repülni szeretett volna, s valahányszor a képekre nézett, mindég eszébe jutott az erdő, a rét, a dombok és völgyek szelíd csendje, a legelésző tehenek kolompszava, egy magányos, vén vadkörtefa ágainak zúgása. Ilyenkor turbékolni kezdett, egész testében égett a repülés vágya. S valahányszor turbékolt, kissé előrehajtott fejjel és komoly ábrázattal, a család odagyűlt a kalitkához, és gyönyörködött a hangjában. Ilyenkor a vadgalamb egyszerre elhallgatott. Tudta, hogy úgysem értik. Az volt a legcsodálatosabb, hogy a szobában mindég egyforma meleg volt. Mintha mindig nyár lett volna itt, ebben a merev, mesterséges, csinált világban. S a vadgalamb egyszerre csak szedegetni kezdte a kalitkában lévő szénaszálacskákat, s fészket akart rakni magának. Szorgalmasan sürgött-forgott a kalitkában, néha felugrott egy pálcikára, s hosszan burukkolt. Aztán megint csak rendezgetni, rakosgatni kezdett, hordta csőrében a száraz fűszálakat, s egy este nagy, forró, boldog terhet érezvén testében, letelepedett, és egy kis fehér, csillogó tojást tojt. Anya volt most a kis vadgalamb, begyét kidüllesztve fejét behúzta, s boldogan vizsgálgatta a tojást. Megkocogtatta csőrével. Próbálta hengergetni. Aztán elárasztotta a boldogság, rátelepedett a picike tojásra, és turbékolni kezdett. Most halkan, bugyborékolva áradtak belőle a hangok, csőrével finpman modulálgatta, s nem tudta, csak nem tudta abbahagyni. S megint odagyűlt a kalitka köré mindenki, s gyönyörködött a turbékolásban. Ez a burukkolás még sokkal szebb volt, mint ahogy eleddig turbékolt. De az emberek, a mesterséges, faragott világ lakói csak a szépet keresték, s találták meg a vadgalamb szavában, s nem tudták, hogy most örül, most boldog, szomorúan is, elhagyottan is, rabságban is: boldog. Anya... S ült a kis vadgalamb a tojáson, és nem volt párja, aki felváltotta volna. Ült, és türelmesen várt. Néha elképzelte, hogy lesz egy kis fiókája, gyenge, meztelen kis galambfi, azt ő csőrével eteti, neveli, s a kis galamb megnő, s akkor ő nem lesz egyedül, lesz aki megérti, aki nem azt keresi, hogy szépen turbékol-e, hanem
