Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-02-05 / 3. szám

MINTHA MASSAL TÖRTÉNNE...

gye egyik leggazdagabb embere volt a háború előtt, kisgyermekként nem tartozott az irigylésre méltó sorsúak közé. Kitelepítés, a városi iskolából való eltanácsolás, napi 15 kilométeres gyaloglás az ebergényi falusi iskolába, a „reakciós” bélyeg — a korszak ismert szimptómái. Helyzete 1956 után javul. 1957-től képzőművészeti gimnáziumba jár, majd 1962-ben felveszik a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bemáth Aurél növendéke lesz. Amikor 1967-ben, a diploma megszerzése után visszamegy Zalaegerszegre, komoly részt vállal az akkor még egyáltalán nem létező Zala megyei művészeti élet megalapozásában. Művésztelepet szervez Egerváron, de művésztársai és jómaga különc öltözködése, hosszú haja és főleg a művészetről alkotott véleménye szembeállítja a város és a megye hivatalos vezetőivel. A „hivatalnak” ekkor még olyan elképzelései voltak a művészetről, hogy az csak akkor jó, ha a munkások, a földművesek, jó esetben — az alkotó értelmiség jelképeként — a mérnök, gondját, baját, küzdelmeit ábrázolja. Ez nem lelkesítette a tehetségesebbeket. A művésztelepet feloszlatták, és hogy milyen kár volt érte, azt ma már sokan „önkritikusan” elismerik. Némileg kárpótolták külföldi csoportos kiállításai Ausztriában, Franciaországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban. 1970- ben egy évre Amerikába ment, ahol szintén kiállított és kiállításának jó visszhangja volt. Amikor hazajött, tovább izzott körülötte a levegő, sehogy sem találta a helyét. Azt mondja: „Nem tudom, miért alakult így a helyzet. Lehet, hogy én is rosszul álltam néhány dologhoz, de akár igazam volt, akár nem, én hittem a magam igazában és ezért határoztam úgy, hogy el kell jönnöm.”

Amikor 1974-ben Clevelandbe érkezett, először egy gyárban segédmunkásként, felesége pedig — aki belsőépítész volt —, rajzolóként dolgozott. Néhány hónap után a megtakarított pénzéből festőszerszámokat vett és éjszakánként festett. Munkáit elvitte egy galériáshoz, aki linómetszeteit darabonként egy dollárért megvette és azokat kiállítások alkalmával ajándékba osztogatta. Egyben lehetőséget biztosított Dúsnak saját műveinek kiállítására is. Amikor már úgy érezte, elég jó dolgokat készített, felkerekedett, és elment New Yorkba. Erre az időre így emlékezik:

„Először senki nem akart szóba állni velem. Püski Sándor bácsi — akinek fia iskolatársam volt — könyvkereskedéséből hívogattam a galériákat és napokon át teljes

1. Festmény (vegyes technika) 1986.

2. Litográfia 1986.

3. Monotipia 1966.

volt a kudarc. Utolsó próbálkozásként Leo Castellit, az ismert műkereskedőt hívtam fel, aki csodák csodájára fogadott. A következő csoda pedig az volt, hogy tetszett is neki, amit csináltam, és beajánlott néhány helyre. Amikor elvittem képeimet az egyik galériába, megkérdezték, mit kérek egy képért. Én akkor még csak 150 dollárt mertem mondani. Azon kívül, hogy tetszett nekik, nyilván nevetségesen olcsónak is találták és mindent megvettek, ami csak volt nálam. így jutottam életem első nagy keresetéhez, 8000 dollárhoz. Ez 1977-ben történt.” Dús ekkor már házat bérelt, amelynek pincéjében műtermet alakított ki és vehetett egy nyomdagépet, amelyre munkájához — mivel elsősorban monotipiákat készített — elengedhetetlen szüksége volt. Amikor élete nagy fordulatáról faggatom, szinte mentegetőzve meséli: „Mostani menedzseremmel úgy kerültünk öszsze, hogy apám egyszer Detroitban járt és egy ottani galériásnál hagyta néhány munkámat. Ezek még figurális dolgok voltak. Valaki rendelt egy lósorozatot tőlem s ebből volt néhány képem. Ezeket látta meg Albert Scaglione, majd néhány héttel később New Yorkban azokat a képeket, amiket ott adtam el. Felkeresett, és elkezdte vásárolni a képeimet.” Albert Scaglione eredetileg fizikus és matematikus volt, a NASA-nál dolgozott az Apollo-prog-24