Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-05 / 3. szám
dolog iránt, akkor az lehetett volna a benyomás, hogy politikai hátsógondolataim vannak, és ezt nem akartam. Én nem foglalkozom ezzel az üggyel. Teljesen kikapcsoltam magam belőle. — De folyamatban van? — Igen. — Egy további történelmi jellegű kérdésem a közelmúlt történetéhez kapcsolódik, amelynek ön már aktív szereplője volt. A második világháború idején a nyugati szövetségesek körében merült fel az az elképzelés, hogy a háború utáni Németországot oly módon osztanák fel, miszerint déli részei, valamint Ausztria és Magyarország egy államot alkotna a háború után, az ön elnöksége, vagy uralkodása alatt. — Mindenféle ilyen gondolatok voltak Nyugaton, de nem voltak komolyak. Tudom, hogy Winston Churchill is ilyen gondolatokkal játszott, aki amellett, hogy nagy politikus, nagy író, nagy költő is volt. Bizonyos költői dolgokkal is foglalkozott, és ez ilyen költői dolog volt, amely minden komoly politikai alapot nélkülözött. — Ez az elképzelés tőle származott? — Nem tudom biztosan, de mivel Angliából jöttek ezek az elgondolások, úgy gondolom, hogy talán tőle származhattaík. — Ebben az időben Amerikában éltem, és ott hallottam először erről a tervről... Lord Mountbatten beszélt róla és így tudom, Ihogy Angliából jött. Később az amerikai elnök környezetéhez is elért, beszélgettek róla, de semmi komolyabb alapja nem volt a dolognak. — ön próbált hatni az akkori magyar kormányzatra ... Horthy kormányzóra, hogy Magyarország valami módon lépjen ki a háborúból. — Ügy van. Főleg Eckhardttal együtt... Eckhardt Tiborral, a Kisgazdapárt volt elnökével sokat dolgoztam együtt Washingtonban. Próbálkoztunk, mert Roosevelt részéről nagy rokonszenvet tapasztaltunk Magyarország iránt, mivel ő Magyarországon járt fiatal korában és azóta szerette a magyarokat. Nála megkísérelhettünk valamit Magyarország érdekében, hogy kivezessük az országot a háborúból. Ez már elkezdődött a boldogult Teleki Pál idején, akit személyesen ismertem és aki nem sokkal az öngyilkossága előtt megpróbálta velem felvenni a kapcsolatot. Azután ez folytatódott Kállay Miklós részéről és a végén Lakatos és Hennyey is próbálta, de sajnos nem sikerült. — Teleki Pál diplomáciai csatornákon keresztül, vagy más módon kereste önnel a kapcsolatot? — Ez Sigray Antal révén történt. Volt egy vonal: Teleki Pálon és Sigray (Antalon át hozzám. Azt hiszem, hogy Svájcon keresztül, de nem vagyok már egészen biztos benne. — Levélváltás is volt? — Nem, levélváltás nem, csak üzenetváltás. Levélváltás nem lehetett, az túl veszélyes lett volna. — Ügy tudom, ön levelet is küldött Horthy kormányzónak. — Az később volt, amikor már az amerikai diplomáciai futár révén lehetett dolgokat Wodiáner követhez Lisszabonba küldeni és ő a magyar kurir révén Budapestre továbbíthatta. — Ez már írásban történt? — Igen, én is írtam, de Eckhardt sokkal többet írt. Mentek levelek, de sajnos siker nélkül. — Visszajelzés nem történt? — Csak üzenet formájában. Ök otthon sokkal veszélyesebb helyzetben voltak, mint mi. Ezért csak üzenetet küldhették, mert a magyar kurírnak is német területen kellett átutaznia. Jól tudjuk, hogy a Gestapo mindent megtett, hogy ellopja a magyar adatokat, habár hivatalosan szövetségesek voltak. A németek nem bíztak a magyar kormányban, főleg Kállayban nem bíztak. — Engedje meg, hogy egy könyve révén visszatérjünk a régebbi múltba. A legutóbbi, „Die Reichsidee” című munkájában van egy okfejtés, amely szerint, ha 1806-ban 1. Ferenc császár-király nem mond le a német—római császári címről, akkor talán megvalósulhatott volna a nagynémet egység. Csakhogy, ennek ellenében hatott egyrészt a német államok, másrészt a nem német tartományok szeparatizmusa. — Azt hiszem, hogy bizonyos mértékig ennek ellenére megvalósítható lett volna. Ez esetben egy német nagyhatalom nem lett volna nacionalista, nem következett volna be az, ami aztán Bismarck alatt történt. Az a német állam egészen más szervezet lett volna. Ne felejtsük el, hogy volt idő, amikor a Heiliges— Römisches Reich fővárosa Prága, egy cseh város volt. Tehát, ha ebbe a birodalomba nem német nemzetiségek is bekerülnek, az egy bizonyos ellensúlyt jelentett volna, amely azonban nem létezett, amikor már tisztán nemzeti állam volt. Ez azonban csak egy történelmi felvetés, és nem szabad a történelmet a mi perspektívánkból megítélni. — Előbbiekkel némileg összefüggő kérdés: ön, mint a Páneurópa Unió internacionális elnöke, miben látja a szervezet mai jelentőségét? — A Páneurópa Unió 1922 óta létezik, Közép-Európából jött, mivel Coudenhove-Kalergi gróf, aki Csehországban született, mindjárt az első világháború után megértette, hogy a dunai egység felbomlása nagy veszélyt jelent Európa számára, ő kezdte ezt a mozgalmat, én 1936-ban kapcsolódtam be, így most már több mint ötven éve vagyok tagja a Páneurópa Uniónak. A szervezetnek most az a feladata, hogy először itt Nyugat-Európában a közvéleményt mozgósítsuk a politikai egység érdekében. Nálunk nem áll meg Európa annál a vonalnál, amit Jaltában húztak, tehát a középeurópai nemzeteknek éppen olyan joguk van Európára, mint a nyugat-európaiaknak. Mi a Páneurópa Unióban a közép-európai nemzetek mellé állunk és azt mondjuk, hogy a mostani Európában, a Közös Piac Európájában, nem szabad zárt társaságot csinálni, a kapuk nyitva kell, hogy maradjanak. Én most az Európa Parlamentben, a mi parlamentáris delegációnknak — amely Magyarországgal fog dolgozni —, az alelnöke vagyok. Remélem, hogy az együttműködés sikerülni fog. — A strasbourgi Európa Parlamentben és a Páneurópa Unióban ön milyen konkrét kérdésekkel foglalkozik? — Főleg külpolitikai kérdésekkel, de van nálunk az Európa Parlamentben egy funkció, amit Obmann-nak neveznek. Ez mindig egy politikai csoportnak a szószólója egy bizottságban. A keresztényszocialisták Obmannja vágyók a politikai bizottságban. Tehát, én külpolitikával, biztonsági politikával, emberi jogokkal és bizonyos institucionális kérdésekkel foglalkozom. Ezen kívül más egyéb bizottságban is működöm, például az erdőpolitikai bizottságban, családpolitikai albizottságban, és így tovább ... és mint említettem, tagja vagyok a közép-európai delegációnak, mint alelnök. Tegnap például a parlamentben volt egy nagy és szép vita a kisebbségi nyelvek védelméről, és én ugyan németül szóltam hozzá, de a végén két magyar mondatot mondottam. — A ön könyvének van egy rendkívül érdekes fejezete, „Ungarisches Wunder”, „Magyar csoda”. — Nagyon örülök annak, hogy Magyarországon liberalizálódás tapasztalható. Így például, nagyon örültem annak, hogy most kötöttek egy szerződést a német kisebbségekkel kapcsolatban, amely mindeddig a legjobb, amit Kfzép-IEurópával sikerült kötni. Azt kivárom, hogy ez csak a kezdet legyen. Magyarország és az európai közösség közötti kapcsolatokat ki kell bővíteni és ki is fogjuk bővíteni őket, és ami tőlem függ, mindent megteszek ebben ez irányban ... ez természetes. Egyébként nem én vagyok az egyedüli, aki magyarul beszél az Európa Parlamentben. Van egy erdélyi román, aki francia állampolgár és nagyon magyarellenes, de bámulatosan jól beszél magyarul... Pordea, a Le Pen-féle párt egyik képviselője. — Befejezésül, engedjen meg egy kíváncsi újságírói kérdést. — Kérem szépen! — Otthon hallottam olyasmit, hogy ön járt már Magyarországon. Nem gyermekkorában, hanem felnőttként, a második világháború után. — Nem, sajnos, nem. De, bízom abban, hogy a közép-európai delegáció alelnökeként eljutok Magyarországra. Most minden attól függ, hogy Magyarország elismeri-e diplomáciailag az Európai Közösséget, akkor azonnal elkezd működni a delegációnk. Bár, még a diplomáciai elismerés nem létezik, de máris több gazdasági kérdésről tárgyalunk Magyarországgal. Próbáltam már eddig is a delegáció elnökével — aki egy baloldali belga képviselő, és akivel nagyon jól együtt dolgozom a magyar érdekekben —, a bizottságot aktiválni, de sajnos, nem sikerült. — Legutóbb az osztrák sajtóból is tudomást szerezhettünk arról, hogy az ön idősebbik fia mostanában járt Magyarországon. — Igen, igen. Egyetemi hallgatók szerveztek egy utazást Magyarországra és ő velük ment. — És milyen benyomásokat szerzett Magyarországon? — Nem tudom, mert ő Ausztriában jár egyetemre, én pedig Strasbourgban voltam, utána pedig az Egyesült Államokba utaztam. — Előadó körúton volt? — Nem. Csak három előadást tartottam. Két napig voltam Washingtonban, aztán beszéltem Philadelphiában, a Külpolitikai Tanácsban, majd a Közgazdasági Kamarában New Yorkban, végül a Magyar Házban, de sajnos, nem magyarul, hanem angolul, mert már sok magyar származású ember nem tud magyarul. — Miben látja a külföldön élő magyarság legfontosabb feladatát? — Abban, hogy tegyünk meg mindnyájan mindent, amit lehetséges, hogy a kapcsolatokat Magyarországgal tovább fejlesszük, hogy ezek még élőbbek legyenek, mert ez az út a jövő felé. PUSZTASZERI LÁSZLÓ 19
