Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
Vadlegelő csillag lőbe és együnk valamit. Te mindig az evésre gondolsz, korholt, ha így folytatod, akkora pocakod nő, hogy le se tudjuk kefélni többet. Nagy nehezen mégis belenyugodott, hogy nemcsak mannából él az ember. Pénzt vettem magamhoz, s vidáman nekivágtunk. Amikor fizetésre került a sor, nem találtam a zsebemben csak egy ötvenest. Mérhetetlen zavarban voltam. Nincs nálad több pénz? Kérdezte Yvon. Nincs, addigra az összes zsebemet végigtapogattam. Nahát akkor én fizetek, táskájába nyúlt és két egymásba gubancolódott ezrest húzott elő, ezek pontosan arra hasonlítottak, amelyeket elindulásunk előtt én gyűrtem a tárcámba. Már mennem kell, hadarta Yvon, lehet, hogy a férjem azóta rendőrséggel kerestet. A vendéglő előtt váltunk el, azzal a jó érzéssel, hogy ezúttal a telefonszámát felíratta velem. Miután nem hívott, én próbálkoztam, két napig hiába, ki volt kapcsolva vagy le volt zárva a telefonjuk. Mindjárt azzal kezdtem, hogy is volt azzal a kétezer Schillinggel. Föl volt háborodva. Gyanúsítani mersz? Többször lecsapta a kagylót. De én makacs voltam, és ismételten tárcsáztam. Nézd, a pénz nem érdekel, viszsza se kell adnod, csak ismerd be, mert rettenetes ez a bizonytalanság, megalázva érzi magát az ember. Ki kit aláz meg? Kérdezte Yvon. Jó, tette hozzá, ha fejedbe vetted, hogy mindenképpen én vittem el, és éhező gyerekeid vannak, elküldhetem neked azt az összeget. Ne légy ilyen megátalkodott, majdnem könyörögtem. Az összes ruhámat átnéztem, magyaráztam, először azt hittem, tévedésből másik zakóba vagy másik tárcába tettem a pénzt. Útközben is kilophatta valaki, fortyant fel. Nem hallottál még zsebtolvajokról? Jó, felejtsük el. Ajánlom is, fenyegetés vibrált a hangjában. Harmadnap azonban már úgy bújt hozzám, mint akinek mása sincs rajtam kívül. Ilyen csodálatos szerető nem lehet tolvaj, próbáltam bemagyarázni magamnak, és rászorulva sincs. Hanem aztán többször hiányzott kisebb-nagyobb öszszeg. Volt úgy, hogy a lakásban tűnt el, s rajtunk kívül nem tartózkodott más a szobában. Ismerd be, csaptam le rá. Jó, először kerekre tágultak a szemei, azután megteltek könnyel. Beismerem, hogy hazudtam, nem volt igaz az az autószerencsétlenség. Persze csak miattad hazudtam, nem akartam ennyi förtelemmel előhuzakodni. Most miről beszélsz? Az anyám haláláról. Nem erről volt szó, vágtam közbe. Szóval nem érdekel, te is kíméletlen vagy? Akkor már zokogott. Dehogyis nem érdekel, nyugodj meg, vigasztaltam, a hátát simogattam, bébiket szoktak így jobb belátásra bírni. Ötéves lehettem, kezdte, hosszas kapacitálás után, az egész scenaria a szemem előtt van. A scenaria szó valahogy kilógott a zokogásából. Az udvarunk tele volt csendőrökkel. Aztán jött egy kedves, idegen házaspár, maslit kötöttek a hajamba, kézenfogtak és egy másik faluba vittek. Értetlenül meredtem rá. Azt megelőzőleg a mostohaapám baltával agyonvágta anyámat és felakasztotta magát a mestergerendára. Már nem sírt, keményen, gonoszul nézett maga elé, mintha ő is gyilkosságra készülne. De hát miért? dadogtam, bár éreztem, hogy értelmetlen az ilyesféle kérdés. Azt senki se tudja, én azonban mindenre emlékszem, akár egy előttem lógó festményre figyelnék. Anyám a konyhában ült és birinyóval a megaludt tejet keverte. Már ághegyén ült a náp, egy fecskehasú malacunk kiszabadult az ólból és az udvaron tekergett. Mi az a birinyó? Szóltam közbe. Elkomorult, ha belebeszélsz, minden összezavarodik előttem. Én az álmaimmal vagyok így, mondtam, először azt hiszem, el tudnám ismételni őket, s kiderül, hogy jóformán semmire sem emlékszem. Csakhogy ezt nem álmodtam, a szeme megint gonoszul villant, száját összecsücsörítette, s ettől szíjszerű ráncba rándult az arca, mintha ezzel is a balta suhanását akarná jelezni. Apám bejött a konyhába, engem kizavart, csakhogy én beleselkedtem az ablakon. Minden csupa vér lett, csupa vér, a tejescsuporba is belefolyt. Ez szörnyű, sóhajtottam. Inkább szeretkezni akarsz, mi? Nem, tiltakoztam, a mostohaapa lába kalimpált szemem előtt, szőrös nyakát is láttam, amelyre ráhurkolódott a nadrágszíj. Ugyan már, minden férfi disznó, mindegyik csak arra gondol. Vadul szájon csókolt, szeressél, sziszegte, most rettenetesen kívánlak. A pénzről nem esett szó, erre csak hetek múlva került sor, s akkor sem derült ki semmi végleges. Yvon eltűnt. Amikor már feladtam a reményt, hogy viszontlátom, levelezőlapon üzente, hogy hoteltulajdonos barátjánál, az Alpesekben síel. A lappal szinte egy időben ő is megérkezett. Igen feldobott hangulatban volt. Nem tudott betelni hegyi emlékeinek ecsetelésével, a hóviszonyokkal és pompás kirándulások részleteivel. Volt egy gyönyörű kislány, újságolta, annak ródlizás közben kificamodott a lába, én nyújtottam elsősegélyt neki. Meg egy hoteltulajdonos is volt, állítottam meg a szóáradatát. Azzal hol ismerkedtél meg? Az utcán, véletlenül. Teljesen belém van bolondulva. És a férjed mit szólt mindezekhez? Semmit, a férjem vitt le hozzá, ő is hozott haza. A múltkor SZALAY LAJOS rajza még azt mesélted, a férjed halálosan féltékeny. Az is. Megcsaltál? Kérdeztem Yvontól. Lehajtotta a fejét. Meg. De nem úgy, ahogy te gondolod. Szomorúan hallgattam. Na most miért nem faggatsz? Miért nem akarod kifacsarni az életemet? Jól van na, szóval nem feküdtem le vele, de képes lettem volna rá, és ez ugyanaz, mintha valóban megtettem volna. Pénztárcájában kotorászott, kivett egy ötszázast, és az asztalra tette. Most kvittek vagyunk. És az előbbiek? Szaladt ki a számon, pedig egyáltalán nem akartam kötözködni vele. Miféle előbbiek, miféle előbbiek, nyújtott meg minden szótagot. Jó, hagytam rá, ha jelképesen akarsz pontot tenni valamire, ezzel is beérem. Semmire sem akarok pontot tenni, kiáltotta rikácsolva, legfeljebb arra, hogy valamikor szerettelek. Már nem szeretsz? Mit követtem el ellened? Meggyanúsítottál. Ez a kijelentés elképesztett. Torkomon akadt a szó. Hogyhogy meggyanúsítottalak, dadogtam zavaromban. Hogy-hogy, hogy-hogy, nem azt állítottad, hogy elloptam a pénzedet? És tegyük fel, hogy tényleg elloptam. Akkor sem lehet ilyet mondani. Tulajdonképpen igazad van. Nem ez a fontos. Persze, hogy nem ez a fontos, csattant fel, és mert visszaadtam, nem tudsz megbocsájtani. Igyunk inkább, az sokkal okosabb lesz. Először eltolta, aztán felhajtotta a poharat. Én is buzgón kortyolgattam, hamarosan a harmadik üvegnél tartottunk. Tudod, motyogtam félig részegen, utóbbi időben kerülöm a barátaimat. Jól teszed, mondta. Ebben nem vagyok olyan biztos, de lassan az életemből már nincs mit megosztani velük. Mert gyáva szar alak vagy. Nekem mindenki tehet egy szívességet, a földid is, meg az az okvetetlenkedő orvos. Az én földim? Kérdeztem. Szeretem, ha szavakon lovagolsz, ezt imádom benned. Nekem is tehet mindenki egy szívességet, csitítottám, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Földhözcsapta a poharát, üres, tette hozzá, valamelyest megbékélve. Ihatunk egy pohárból, vagy hozzak másikat? Talán jobb lett volna, ha másikat hozok, mert így még mértéktelenebből nyeltük magunkba az italt. Egyre jobb kedvem lett, időnként elröhögtem magam. Most min röhögsz? Azon, hogy milyen szép lenne együtt tölteni a karácsonyt. Úgy nézett rám, mint amikor arról a csillagról mesélt. Töltsük együtt, az valóban szép lesz. Nem lehet, fortyant fel bennem az alkohol. Már miért ne lehetne? Azért nem, folytattam, mert ellopod a csillagszórókat. Ézzel a mondattal végződött az este, valóságban akkor láttam utoljára, bár többször is álmodtam róla. Számtalanszor betévedtem abba az utcába is, ahol az a mindig változó ház áll. Őt kerestem, így azután sokszor nem is vettem észre, hogy csak a bejárata vigyorog rám. Volt úgy is, hogy Yvon földijévé alakult, és a hasát tapogatta. Hogy is volt azzal a gyilkossággal? Nahát, ekkorát gurítani csak neked lehet öregem. Volt, hogy nyelvet öltött rám. Csak kicsinyes nyárspolgárok számolnak pénzben meg igazságban. Bölcsebb így egyedül? Tódította egy eddig magát nem mutogató ablak. Ma azonban, soksok hónap után, ahogy a közelébe értem, éreztem, hogy valami nagy meglepetést tartogat a számomra. Először sűrű erdővé vált a ház, a kapuja meg tisztássá változott. Egy szarvaspár állt egymás mellett, az ünő a bika szügyét nyalogatta. Lassan a ház homlokán a vadlegelő csillag is kigyúlt, ők ketten kecsesen elindultak, az éjszaka sugárzásában vércsepely színben tündököltek. 78
