Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-11-18 / 22. szám
EURÓPA ERKÉLYÉN Portugáliáról sokáig csak anynyit tudtam, amennyit hajdanvolt iskolás koromban a földrajzórákon hallani lehetett. Emlékszem, még az elemi iskolában volt egy mesélő kedvű tanárunk, aki a szikár földrajzi fogalmakon túl, olyasmiket is elmondott, hogy volt valaha egy szörnyű földrengés, amely egész Lisszabont elpusztította és azóta csupa ünnepélyes, sötét ruhában járnak ott az emberek. * Amikor a hatalmas légibusz madárkönnyedséggel földet ért a lisszaboni repülőtéren, mediterrán nyarat vártam, ezzel szemben olyan zápor, zivatar terült a városra, hogy állt a víz a kifutópályán. Csüggedésre, dohogásra azonban tíz percem is alig maradt, mert autónk a belvárosba ért és a bujkáló nap is mintha megálljt parancsolt volna, szélnek, esőfelhőnek; fel-felragyogtatta a Manuel-stílusú paloták homlokzatát. Forgalmas, kör alakú téren, hatalmas kőoszlop tetején áll Pombal márki szobra, akárha az előtte elterülő belváros látványában gyönyörködne. Méltán tartják őt az újabb kori Portugália egyik legnagyobb emberének, mert az 1755. évi pusztító erejű földrengés és szökőár után e tevékeny és nagyvonalú ízléssel megáldott főúr építtette újjá a rommá lett fővárost. Mégpedig mértani rendben kijelölt utcákkal, terekkel és abban az utánozhatatlan, keleti hatásokkal keveredő barokk stílusban, amely a világnak csak erre a tájára jellemző. A márki szobra elől induló, térnyi szélességű, parkos Avenida de Liberdade vezet a Tejo torkolata mentén fekvő voltaképpeni óvárosba, amely sűrűn beépült dombjaival, forgalmi zűrzavarával, színes üzleteivel, jellegzetesen latin képet tár a látogató elé. A tilos jelzésekre fittyet hányó gyalogos és autóforgalom, a mindezt elnéző, kedélyesen tereferélő közlekedési rendőrök ellenére, Lisszabon mégis a leghagyománytisztelőbb város, amit valaha is láttam. A járókelők divathóbort nélküli, mértéktartó eleganciája, a kávéházak politizáló, újságolvasó, üzleti tippeket cserélő élénksége, a hordárok, cipőpucolók, újságárusok hada éppúgy a mostanság gyakran emlegetett „boldog békeidők” han-20 .gulatát idézi, mint a szálloda, vagy a vendéglők hibátlan kiszolgálása. Ha más mesélné, talán el sem hinném, hogy háromcsillagos kis szállodámban napjában kétszer cserélnek törülközőt, és mire este felmentem a szobámba, a szobalány már bekapcsolta az olvasólámpát, a rádiót, pizsamámat nagy műgonddal beredőzve, végigfektette a takarón, és arról sem feledkezett meg, hogy a bőröndből sebtében kidobott papucsomat is elhelyezze az ágy előtt. Hát, kérem, ilyen nincs! Én legalábbis csak a regényekben vagy a harmincas évek filmjeiben találkoztam hasonlóval. Az idegen könnyen ámul, mondhatná bárki, mert csak a felszínt látja. Csakhogy a portugálok már tudják, hogy a virágzó idegenforgalomhoz az ilyesfajta ámulatra is szükség van. Egy alkalommal betekinthettem a kulisszák mögé is, mégpedig nem is akárhová, hanem a híres-nevezetes Gremio Literarióba, abba az irodalmi szalonként alapított másfél száz éves politikai, üzleti klubba, amely máig is az országos politika és a gazdasági élet szívének tekinthető. Itt adott találkozót dr. Újpétery Elemér, az utolsó m. kir. ügyvivő, a mintegy nyolcvan-száz családra tehető portugáliai magyarság nagy öregje, legtekintélyesebb személyisége, maga is a nevezetes klub tagja, aki barátaival, ismerőseivel éppen egy magyar egyesület, de még inkább portugál-magyar társaság, vagy kereskedelmi kamara megalakítását latolgatja. Aktív diplomata éveinek lezárul-HIGTMT' NICHOLAS HORTHY kOMIKAL VITCZ N4CVBA«TM1 HORTHY MIKLÓS TE*CE<WACt nicvabbbbw KM iSW-lB«
