Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

delmi körzet, védett táj, ahonnan a gépkocsikat régen kitiltották, a biztonság kedvéért sorompóval zárták le az erdő szélén az utat. A sorompó azonban mit sem ér, ha bárki felnyithatja, amikor egy kis autószereléshez támad kedve. Hogy erre miből jöttem rá az idilli csendben? Az út mentén az egyik tisztáson használt gumiabroncsok, üres olajos flakonok, rozsdás alkatrészek, lyukas edények és hatalmas olajfoltok.

A kedves svájci hölgy, aki szokásainkra is kíváncsi volt, valósággal elárasztott kérdésekkel, ám ezeket kénytelen voltam elengedni a fülem mellett. Mert hogy így hangzottak:- Nálatok nem szokták az autós pihenőkről elhordani a szemetet? - fordult hozzám egy szemétdombra emlékeztető országúti parkolóban, ahol megálltunk egy kicsit nyújtózkodni. - Nálatok nem szokták a vonatokat lemosni? - kérdezte, mielőtt fölszállt a balatoni gyorsra. Hogy aztán útitársaitól a vonaton még mi mindent kérdezett, azt nem tudhatom, csak sejtem.

Máskor meg azt firtatta: - Nálatok nem büntetik a füstölő autók tulajdonosait? Ti mikor álltok át az ólommentes benzinnel működő gépkocsikra? Nálatok miért rugdossák a földön a megpakolt kosarakat az élelmiszerüzletek pénztárai előtt a sorukra váró emberek? És nálatok egyáltalán nem szokták a bevásárló kosarakat kimosni?

Válasz nélkül hagytam svájci barátnőm kérdéseit, mert egy cseppet sem vetett volna ránk jó fényt, ha megkísérlem a válaszadást. Abból ugyanis kiderült volna, például az, hogy nálunk is elhordják előbb-utóbb a parkolók szemetét, de hogy nem elég sűrűn és nem rendszeresen, az biztos. Hogy mossák-e a vonatokat? Feltehetően ezt a természetre bízzák, majd lemossa az eső. Aztán kérdéssel is válaszolhattam volna: hogyan büntetnék a füstölő autókat, amikor kétütemű személygépkocsik százezrei közlekednek hazánkban, amelyek még akkor is füstölnek, amikor vadonatújak és tökéletesek? Hogy mikor lehet nálunk is kötelező katalizátoros gépkocsit használni? Nekünk egyelőre attól fáj a fejünk, hogy a gépkocsipark elöregedett hazánkban, az autók átlagéletkora a tíz évet is meghaladja. No, és a bevásárlás! Hát hogyne rugdosnánk a földön azokat a kosarakat, a porban, sárban, kifolyt tejtócsákban? Ki bírja a sorbanállás idején végig a sokszor 8-10 kilóval telerakott kosarat kézben tartani? S hogy mossák-e a kosarakat? Nos, én már láttam ilyet is, ha nem is túl gyakran. Ha tehát válaszolok minden kérdésére, akkor egyértelműen kiderül, hadilábon állunk a tisztasággal. Környezetkultúránk ugyancsak hagy maga után kívánnivalót.

Sokan úgy vélik és ennek a nézetüknek hangot is adnak, a hiba nem bennünk van, hanem gazdasági körülményeinkben. Szegények vagyunk, nem futja pénzünkből természet- és környezetvédelemre. Luxus a tisztaság - mondják.

Ezzel persze lehet vitatkozni. Az egyik neves akadémikusunk például egy nyilatkozatában a következőt mondotta: „Mi, kérem szépen, réges rég nem vagyunk lovas nép és azzal se áltassuk magunkat, hogy sportnemzet vagyunk. Mi egyszerűen szemetelő nép vagyunk! Először is óriási mennyiségű hulladékot (évi 50 millió tonnát) termelünk szükségtelenül, aztán a sok mocskot, szemetet, piszkot szétszórjuk, eldobáljuk, amerre éppen járunk.”

Környezetkultúránk valóban jóval alatta marad a fejlett nyugati országokénak. A lemaradást többféleképpen magyarázzák. Vannak, akik az adottságainkban keresik az okát, abban, hogy hazánkban kevés az érintetlen terület, kevés az erdő, a földterület túlnyomó többsége (70 százaléka) mezőgazdasági művelés alatt áll. A klíma sem kedvez a tisztaságnak: kevés a csapadék, ezért porosak, piszkosak városaink, falvaink.

De ha igazságosak akarunk lenni magunkhoz, észre kell vennünk, nem a pénzhiányból, esőhiányból következik a magyar környezetkultúra alacsony színvonala. A baj forrása inkább a gondolkodásmódban, szemléletben, szokásokban keresendő. Abban például, hogy a környezetünk milyensége még mindig csak másodlagos, vagy éppen sokadrangú kérdés. így van ez még akkor is, ha szakemberek váltig állítják, hogy természet- és környezetvédelmi törvényeink, intézményrendszerünk kiállják az összehasonlítást más országokéval, sőt, egyesek szerint kifejezetten jónak mondhatók. Ezt nem vitatjuk, de azt már szóvá tesszük: hiába jó a törvény, ha nincs aki betartsa és betartassa. Nálunk még mindig nem vonják felelősségre kellő szigorral azt, aki szennyezi a környezetet, aki utasítást ad egy szép táj megszüntetésére, aki engedi, vagy engedte, hogy a Balaton körül és más ritka szépségű vidékeinken kutyaól méretű hétvégi házak, összetákolt vityillók épüljenek. A környezetszennyezés ma is csak szabálysértésnek minősül, nem pedig bűntettnek. Olykor már büntetik a szabálysértőket, de csak olyan mértékben, hogy még mindig jobb üzlet tovább szennyezni a vizet, a levegőt, a termőföldet, mint szennyvízderítőt építeni, filtert szerelni a kéményekre, vagy szemétégetőket építeni. Ám, hogy ez így van, ebben a közvélemény is hibás: az emberek nem ítélik el azt, aki megsérti a természetet, szennyezi a környezetet, ebből adódóan aztán az elkövető nem is szégyenli magát.

Azt azért nem tagadhatjuk, hogy mostanában egyre-másra indulnak környezetvédelmi kampányok. Egyesek szerint azonban ezek mit sem érnek, az intelmek úgy sem hullanak termékeny talajra. Úgy vélik, a mostani felnőtt generációt - tisztelet a kivételnek - már aligha lehet leszoktatni a szemetelésről, ők már nem fognak hajnalban kelni azért, hogy házuk előtt lemossák a járdát, vagy éppen a házuk falát. A tisztaságra nevelést - hangoztatják a környezetvédők - apró gyermekkorban kellene nálunk elkezdeni. És ezzel a véleménnyel kár lenne vitatkozni. Csak már hozzákezdenének... hozzákezdenénk!

ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA

15