Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-11-18 / 22. szám

Egy szegedi Dél-Amerikában A szegedi Somogyi-könyvtár gazdag naptárgyűjteményében őriz egy Buenos Airesben megje­lent kalendáriumot is. „Dél-Ame­­rika első magyar Képes Naptára az 1925. esztendőre. Első évfo­lyam. Ára S 1,50. Kiadja a „Ma­gyar Szó”, Dél-Amerika legelter­jedtebb magyar újságja. Buenos Aires Tucumán 983.” Ennyit árult el a címlap. A borítófedél belső oldalán ez áll: „Magyar Szó. Az Argentínában élő magya­rok szószólója. Dél-Amerika leg­elterjedtebb magyar újságja, mely csakis a magyar érdekeket szolgálja. Szerkesztő és laptulaj­donos: Magyary Vilmos Ferdi­­nánd. Megjelenik minden héten.” Majd az előfizetési árjegyzék és a hirdetési árak ismertetése követ­kezik. Az előszóban közli a kia­dó, azért határozta el a naptár megjelentetését, akár anyagi ál­dozatok árán is, hogy a dél-ame­rikai magyar olvasóközönség kul­turális igényeit kielégíthesse. Az előszó felett és alatt kézírá­sos sorok olvashatók: „Szeged város múzeumának ajánlja ezen legelső amerikai magyar naptárt a szegedi születésű szerző és kia­dó Magyary Vilmos a Magyar Szó Diario Hungaro Buenos Aires (ez egy bélyegzőlenyomat) szer­kesztője.” A naptárrész és a köz­hasznú tudnivalók, címek közlése után képekkel illusztrált publi­cisztikai Írások és rövid széppró­za töltik meg az oldalakat, a kö­tet legvégén hirdetések vannak. A 36-38. oldalig egy elbeszélés olvasható „A város lúdja” cím­mel. A cím alatt Móra Ferenc jel­legzetes betűivel betoldás. szere­pel: -írta: Móra Ferenc-. Az írás 1924. május 25-én jelent meg Bu­dapesten a Világ hasábjain, a Ná­dihegedű rovatban, név nélkül. Magyary Vilmos innen ismerhet­te, s ennek alapján válogatta ka­lendáriumának szépirodalmi anyagába. A szerző nevét azon­ban nem nyomozta ki. Abban az időben Móra Ferenc volt a Somogyi-könyvtár és Váro-Délamerika Képes Családi Napt Tolmács •"»* t,, m'sz »w-**' -».«Var " """IW m.llo***** "W/Uc, *■* "**■ MM "*"■•"*«*. éjül““"*­m*»ilcára v„|, _ 'chn,k*i ak.ldi, napUr mcgje. Elsö évfoiva,Ti -«^ "“*'■*« -XJ“, “«**" „a*.... “*” ' *” 1'gsiM, I, ■ órát^ K le»m*ltóbb hon.,rí-1925. esztendőre fmiiHi»»»“'""" i $ I-» Buenos Aires “V. /f ............................. szótára. getések. Levelezés ítérprete j-castellano POR \ CISCO KA l,N AT\W1 por ..Msir.rw o»o l.í.ncnro eu 1» It-pábMca Ar»«.i«n BUEN08 AIRES si Múzeum igazgatója, így az ajánlás neki szólt. Magyary Vil­mos, a kiadó, talán nem is tudta, hogy ajándéka egyben tisztelet­példány az egyik írás szerzőjé­nek. Ha tudta volna, minden bi­zonnyal úgy fogalmazta volna ajánló sorait. A kötetet Móra Ferenc vezette be a leltárkönyvbe. Az 1925-ös „járuléknapló”-ban a 718-719-es tételek felett ez áll: „Magyary Vilmos (Buenos Aires)”. A nap­tárral együtt ugyanis egy másik könyv is érkezett, a „Magyar- Spanyol Tolmács. A kezdő szótá­ra. Gyakorlati beszélgetések. Le­velezés. El intérprete hungaro­­castellano. Por Francisco Kálnay y Alejandro Low.” Kiadja a Ma­gyar Szó, Buenos Airesben. (Fel­tehető, hogy Löw Sándor a társ­szerző, mert a kiadvány végén „az olvasó szíves elnézését kérik az egyes magyar szavak hiányos, illetőleg helytelen »vesszö«-zésé­­ért, ami annak tulajdonítható, hogy a könyv készítése idején a megfelelő magyar betűket nem lehetett itt Buenos Airesben be­szerezni.” Valóban, nagy Ö he­lyett nagy 0-t szedtek a szöveg­ben.) Ez a kötet már a második, bővített kiadása a nyelvkönyv-Bartók, ahogy Lengyel Menyhért látta A harmincas években a náci terjeszkedés felforgatta Európa irodalmi és művészeti életét. Mindenfelől Amerikába húzód­tak az üldözött alkotók: New York és Hollywood a nagy gyűj­tőlencsék, amelyek magukhoz vonzották a menekülteket. A vi­lágvándor Lengyel Menyhért - Életem könyve című műve nem­régiben jelent meg Budapesten - ezeken a találkozóhelyeken talál­kozott sok híres pályatársával, és naplójában sorra tűnnek fel a nagy hírű nevek, Korda Sándor­tól Franz Werfelig. Volt, akit be­csült, volt, akivel vetélkedett, ösz­­szemérte magát. Ilyen volt barát­ja: Molnár Ferenc is. Talán az egyetlen ember, aki­nek zsenijét már korán - a legel­ső otthoni találkozásnál - elis­merte és hirdette, nemcsak kifelé, a társaság, a nagyközönség előtt, de befelé, önmagának, a naplójá­nak is: Bartók Béla. Az első be­jegyzést 1918. május 25-én írta a zeneszerzőről. „Premier. Egy est az Operá­ban, Bartók Kék szakállú herce­6 ge... Körülnéztem a színházban. Tudják-e, hogy a zseni itt megje­lent? Ez az abszolút zseni, aki fel­oldva mondja el azt, amit mi, sze­gények, szavakban akarunk kife­jezni... így talán senki, mint Bartók. S milyen a sorsa! Ez a mű hat évig feküdt. Hogy merték elő nem adni?... Alig tapsoltak. Premierjén nem volt tele a szín­ház; ebben az évben, amikor minden hamis szenzációra rohan­tak az emberek. Mikor »Az asz­­szony és a liba« sláger volt.” A második jegyzet - 1919. júli­us 5-én - különösen nevezetes. Lengyel Menyhért Bartók szerző­társa lett. A Csodálatos manda­rint ugyanis a zeneszerző Lengyel librettójára írta. „Bartók Béla a napokban zon­gorán eljátszotta nekünk a Cso­dálatos mandarin zenéjét (19ló­ban írtam, minden különösebb cél nélkül a pantomimmesét, mely a Nyugat 1917. január else­jei számában jelent meg), közös barátunk, Thomán professzor la­kásán. Csak Thomán és szűkebb családja, meg mi ketten hallgat­tuk. Nagyszerű muzsika! Párat­lan tehetség!” A nagy muzsikus öntörvényű ember volt, társaságban is önnön csigaházába zárkózó, és Lengyel Menyhért ezt - maga is félszeg, csak szűk baráti körben oldódó ember lévén - megértette és mél­tányolta. 1923 tavaszán ezeket jegyzi fel: „Bartókot Gothék meghívták berlini tartózkodása idejére. Ott lakott náluk egy hétig, ott evett, és a végén Goth bosszankodva mondja: nem lehetett vele sem­mit sem kezdeni. Elutasitott min­den társasági szereplést, és egész idő alatt egy szót sem szólt, mi­csoda ember ez? Zseni!” Bartók halála mélyen megrázta az írót. Naplójában írt sorain át­süt a Bartók sorsa miatti felhábo­rodás: „Bartók Béla meghalt. A máso­dik zseni volt, akivel találkoztam. (Az első: Ady.) Tavaly láttam Bartókot New Yorkban. Teste már olyan volt, mint egy gyerme­ké, de szelleme élénk, energikus. Kár, hogy nincs a szép, átszelle­mült fejéről, mely olyan volt, mintha dicsfény ragyogta volna körül, egy jó képem. Micsoda te­hetség, s milyen szívet tépő körül­mények között kellett élnie, napi gondban, szegénységben! Micso­da társadalom az, amely egy fel­ismert zseninek nem tudja, nem akarja megadni azokat az életkö­rülményeket, amit egy jobb fű­szeres könnyen elér és nélkülöz­hetetlennek tart? Minden művé­szetben (író, festő, zenész, tudós) nincs több zseni, mint öt az egész világon. Bartók, mint zenész, egyike volt az ötnek.” A Bartók-sors okozta felhábo­rodás végigkíséri a Napló min­den olyan bejegyzését, amelyben Bartók neve, emléke felmerül. A Csodálatos mandarin fogadtatá­sa nem volt mentes a zavaró kö­rülményektől a világszínpado­kon. így volt ez már a kezdetek­nél, Budapesten is. 1959 tavaszán ezt írja Lengyel: „Bartók! Hátborzongató! Ez a zseni, született drámai tehetség volt. Ha a Magyar Királyi Opera­ház kért volna, könyörgött volna, elfogadott volna tőle operát, min­den évben írt volna egyet. De Radnay igazgató ellensége volt, nem akart tudni róla, a Manda­rint se adta elő (vagy rosszul akarta előadni), és megfosztotta ezáltal a világ zeneirodalmát Bar­tók ki tudja hány operájától! Mi­kor ő koldusszegényen kijött, új­ra kellett mindent kezdenie, és a Mandarin is csak 1951-ben került itt előadásra. (Most persze világ­szerte mindenütt játsszák!) Hát nem borzasztó, hogy miken mú-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents