Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
Dr. Serge Malhuret-tól, az emberi jogok miniszterétől átveszi a francia Becsületrendet vany Lajos, Németh Andor, Faludy György, Kéri Pál, Hajnal Ernő, Lossi Ernő. Innen később Párizs egyik legszebb terére költöztünk, a Place des Vosges-ra, a Victor Hugo Múzeummal szemben lévő házba. Itt béreltünk lakást mindaddig, amíg a német ágyúk tüzét meg nem hallottuk. Ekkor Bretagne-ba mentünk egy barátunkhoz, majd a németek közeledésekor egy közép-franciaországi reneszánsz kisvárosban, Caolban húzódtunk meg. Ott hamarosan följelentettek.- Mint zsidót?- Nem, hanem mint gyanús elemet. Furcsa módon senki nem tekintett zsidónak, én meg nem vertem dobra a származásomat. Mellesleg nemrégiben került a kezembe egy magyar nyilas vezérnek, Kolozsvári Borcsa Mihálynak igen vaskos könyve, amely a zsidó származású magyar értelmiség úgyszólván teljes listáját közli. Minden barátomnak benne van a neve, én azonban hiányzóm belőle. Úgy tűnik, erről még ő sem volt értesülve ... Szóval ebben a kisvárosban először német irodalmat tanítottam. A mulatságos ebben az volt, hogy a tanítványaim tulajdonképpen elzászi németek voltak, akik az ottani dialektust beszélték és tőlem tanulták meg a Hochdeutschot, a német irodalmi nyelvet, Heine költeményei segítségével ...- Azután, mint gyanús idegennek, el kellett tűnnie?- Pontosan. A helyi prefektus kabinetfőnöke jó barátom volt, nála laktunk, egyik reggel halálsápadtan jött, hogy azonnal el kell rejtsen. Egy harminc kilométernyire lévő erdei falucskába vitt, közös barátainkhoz. Ott éltünk három éven át, egy gesztenyeerdő szélén. Paraszti munkát végeztünk. Ugyanakkor egy francia történésznek segítettem egy - a III. császárságról szóló - hatalmas könyv megírásában. A barátom az ottani csendőrség gondjaira bízott bennünket. 1942-ben a németek ezt a területet is megszállták, de itt rekvirálni nem lehetett, ezért a községbe csak egyszer jöttek be. Ekkor a francia csendőrök elküldték hozzánk a pékinast, hogy figyelmeztessen, és mi egyszerűen elbújtunk az erdőben.- Mikor jöttek vissza Párizsba ?- A háború még tartott, Párizs 1944 augusztusában szabadult fel, mi novemberben kerültünk vissza. Sem állásom, sem munkahelyem nem volt, a véletlen azonban a segítségünkre sietett. A Champs Élysées-n összeakadtam egy barátommal, aki Budapesten sajtóattasé volt, majd a Havas Ügynökségnek, a későbbi Agance France Presse (AFP)-nek a tudósítója. Sok kalandon ment át, míg De Gaulle algíri sajtóembere lett. Akkoriban nevezték ki az AFP politikai igazgatójának, és azonnal elhelyezett ott engem is. Legalul kezdtem és a főszerkesztő-helyettességig vittem. 1944 novemberétől 1974 novemberéig - nyugdíjba vonulásomig - voltam az AFP munkatársa. A háború végén ajánlották fel ezt az akkor romos lakást, ahol most is beszélgetünk. Kedvetlenül fogadtuk el, mert Neuilly akkor távoli külvárosnak számított.- Ön jelenleg is nagyon aktív. Idén márciusban például felszólalt a Velencében megrendezett emberi jogi konferencián.- A napirenden a nemzeti kisebbségek kérdése is szerepelt. Ezért, amikor a rendezőség megkérdezte, hogy miről kívánok beszélni, azt mondtam, hogy az erdélyi magyarok üldözéséről és az emberi jogok romániai megsértéséről. Ez a kérdés már régóta foglalkoztat. Nemcsak azért, mert sok erdélyi barátom van, hanem azért is, mert az egész jelenlegi román rezsimet botrányosnak találom. Az Esprit című folyóirat felkérésére különszámot is szerkesztettem e kérdésről, már évekkel ezelőtt.- Nemrégiben kezembe került egy interjú, amelyet Ön készített a világhírű román származású francia íróval, Eugéne Ionescóval. Ebben ő hitet tesz románsága mellett ...- Sok román barátom él Franciaországban. Szeretném hangsúlyozni, hogy közülük nagyobb magyarbarátot, mint Ionesco, nem ismerek. Ő igazi humanista; nemcsak azt hányja a mai román vezetés szemére, hogy elnyomja a román népet, hanem azt is, hogy a magyarokat többszörösen megnyomorítja. E témában megjelentetett valamennyi tiltakozó nyilatkozatunkat Ionesco első szóra aláírta, és rá mindig számítani lehet, ha az erdélyi magyarság védelméről van szó! A közelmúltban az Emberi Jogok Ligájának román tagozatával karöltve beadványt intéztünk az Egyesült Nemzetek menekültügyi osztályához, amelyben a falupusztítások felülvizsgálatát kérelmeztük.-A Magvető Kiadó tervbe vette több müvének - elsőként az „Érzelmes utazás’’-nak - megjelentetését. Hogyan fogadja munkái honi kiadásának terveit?-Jobb későn, mint soha!- Miképpen látja pályája otthoni megítélését, saját helyét a magyar irodalom- és történetírásban ?- Bizonyos elégtétellel vettem tudomásul, hogy néhány év óta eltűntek azok a rágalmak, amelyek József Attilához való viszonyomat illették (főleg Révai József, Vértes György és Szántó Judit jóvoltából). Mintegy Attila rossz szellemének állítottak be. Azt hiszem, ma már általánosan elismerik, hogy egyike voltam az elsőknek, akik József Attila költői nagyságát felismerték. Ugyanakkor a magyar irodalomtörténetben nem óhajtok egyesegyedül József Attila barátjaként szerepelni; úgy vélem, eleget dolgoztam ahhoz, hogy saját munkáim értékelésére is számíthassak. Hiszen úttörő munkát végeztem egy Franciaországban kiváltképpen elhanyagolt területen. Bár műveimet - még a magyar vonatkozásúakat is - főképpen a nyugati közönségnek írtam, azért nem vesztettem el a kapcsolatot a mai magyar irodalom- és történetírással. Olvasom a hazai szakirodalmat, a folyóiratokat. Különösen örvendetesnek találom a magyar történetírás reneszánszát!- Milyen írói tervek foglalkoztatják? Milyen munkákon dolgozik?- Többéves levéltári kutatás után most fejeztem be a Habsburg birodalom bukásának diplomáciatörténetéről szóló könyvemet, amelynek Finis Austriae, finis Európáé lesz a címe, s a Lieu commun nevű párizsi kiadónál fog megjelenni. Most egy nagy és rossz végű szerelemről kezdtem írni, mégpedig a magyarok és a zsidók kapcsolatáról. „Ölni és ölelni” - ez lehetne a könyv mottója. Azt vizsgálom benne - történelmi és irodalomtörténeti nézőpontból egyaránt -, hogy a magyarok miképpen látták a zsidókat, főképpen az emancipáció után és a zsidók hogyan képzelték a magyarsághoz való viszonyukat.- Végezetül arra kérem, szóljon néhány szót családjáról!- Feleségem fest, már amikor időt engedek neki. Ő ugyanis a „főmunkatársam”, nélkülözhetetlen segítőm, több mint ötven éve. Újságírói munkám mellett a Politikai Főiskolán is tanítottam, és emellett bizony nem tudtam volna mintegy tizenöt könyvet megírni, ha ő nincs mellettem. Fiam építész, a Tudományos Akadémia égisze alatt működő Chantilly Kastélymúzeumban. Három unokám van, egyiküknek már 12 éves korában megjelent az önéletrajza! A Gallimard adta ki, hatodik osztályos élményeit írja meg benne. Már második könyvét is publikálta, egy tündérmesét, amelyet libanoni és orosz származású édesanyja illusztrált. Azonkívül főszerepet játszik Louis Malle velencei nagydíjas filmjében (Isten veletek, gyerekek!), amelyet, tudtommal, Magyarországon is bemutatnak. Szóval ő már most túlszárnyalt engem ... BALÁZS ÁDÁM 19
