Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-21 / 20. szám
SINKOVITS IMRE lévén - a helybéli reformátusok és luteránusok papjait. Arról beszélgettünk, amit egy velem egykorú s ugyancsak odainvitált mérnök mondott ki. Ó Ungvár mellett született, átélt egy menekülést, három nagyon is ellentétes impériumváltozást, s aztán disszidált. „Ha már otthon nincs hazám, élek itt, ahol munkámért megbecsülnek - mondta higgadtan s így folytatta: - Nézze, aki itt van, mindenki valamelyik magyar kisebbségből jött ki. Akiket a mai Magyarországon sértettek meg s itt is egymásra acsarognak, más helyeken találkoznak.” A szétszóródás népe vagyunk tehát? - ahogy Ady mondotta. Azoknak lenne igazuk, akik a visszavonásban, az egymás megvetésében, az összeférhetetlenségben látták mindig is „a magyar átkot”? Százalékban arányítva: a magyarság a világ egyik legnagyobb kisebbsége: minden harmadik magyar az anyaország határain kívül él, s a kisebbségben, szétszóródásban is megosztó előítéleteit, bénító sérelmeit őrizte. Magunk alatt fűrészeljük a fát, hogy módunk legyen mindig mindent újrakezdenünk? Az elmúlt két század magyarságtudatában újra meg újra föltűnik a nemzethalál képe. Nem elsőül, de legnagyobb hatással Herder fogalmazta meg. Utána, szinte előlegezett sírföliratként, legnagyobb hazai tanítványa, Kölcsey: „És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép”. Aztán Vörösmarty: „S a sírt, hol nemzet sülylyed el...” A kiegyezés hazafias mámorában Arany: „Most igazán oldott kéve nemzeted! Korbács kell ennek, akkor összetart: adj neki egy ujjnyi szabadságot s előrjöngi a hazát”, s a talmi kibontakozás idején: „Egy világ hogy ránk omoljon, Kül-erőszak elsodorjon? Vagy itt benn rohadni el?” Végül, de nem utolsóként Ady: „Beh igazság szerint hullunk ki, A kegyetlen, óriási rostán, Kedvét nem töltvén az Időnek”. Valóban csak a vakmerő utópiák állítanák talpra egy-egy lázas percben a népet? A történelem mocsara préselne csak egybe? A vesztett csatából menekülve leszúrt Petőfi álma a világszabadságról? - amellyel csak a népek legendavilágába lépett át? Kossuth trónfosztó törvénye? - amely jogalapja lett a Haynauk vérengzéseinek? Madách észen túli Isten-igéje, az „ember, küzdj és bízva bízzál?” - de miben? A hét vezér fellengő csoportozatában megtestesülő „voigai lovas”-t válasszam, amelynek látomása hitelesíteni látszott a „30 millió”-ra törő vágyeszmét, a „porosz-magyarok” asszimilációs politikáját? - s abszurd változatokon át végül Gömbös sírjánál landolt? A Tanácsköztársaság hagymázas föltevését dicsérjem arról, hogy a világforradalom előőrse lehet Európa szíve feléj s a valóságban a kapitalista világhatalmuknak adott titkolt ürügyet rá, hogy darabokra törjék a porosz Magyarország amúgy is útban lévő világát. Hadd ne folytassam a sort a „turáni-szláv parasztállam”-tól a „Hungária nagy haza” rémálmán át a „sumér-magyar rokonság” vad rögeszméjéig. Lehet-e csodálkozni rajt’, hogy azok, akiken annyiszor szántott végig véres ekéjével a történelem, akiknek annyifelé kellett illeszkedniök, hogy megmaradjanak, s akiket annyiszor, újra meg újra becsaptak: - cinikusak lettek, pragmatisták, vagy túlérzékenyen őrzik sebeiket, rögeszméiket, balítéleteiket? A magyarság látványosabb rétegei nagyon is ellentmondásosan nyilatkoznak meg. Ebből származhat talán, hogy a magyar művészek alkotásvilága olyan erősen indulati, innen a „szalmaláng”-jelenség, a „hőkölések népe” jelző, a „komp-ország” meghatározás? Egyik kitűnő honfitársunk igy ír éppen megjelent megrendítő önéletirása végén: „Kanadában jó mostohára leltem ... de még mindig nem vagyok otthon... nem leszek sohasem”. De hányán éreznek hasonlóan az itthoni hallgatag magyarok közül is?! Az önismeret - láttuk - történelmi fejlemény; más és más a színezete különféle helyszíneken, a személyi és társadalmi körülmények mindújra változtatnak rajt. Magyarnak lenni legalább annyira vállalkozás, mint sors. Legalább annyira erkölcsi felelősség mint társas otthonosság. Lehet hogy - Babits szavaival •- egyszer csupán .„egy makacs íz, egy halk dal”, de máskor „viseled, mint kárhozott a poklot”. Hogy a nép többsége szorgalmas, tehetséges, szívós: bizonyítja, hogy világszerte becsülete van, nem szűkölködik nemzetközi nagyságokban, s hogy itthon is mindig újjáépítette, noha nemegyszer rosszul vezették, az országot. Meggyőződésem, hogy sehol a világon nem dolgoznak annyit az emberek, mint itthon. Hogy hol és milyen hatásfokkal, az nagyrészt a szervezetlenség, a jó vagy rossz tervezés, irányítás érdeme vagy hibája. 5. A körlevél kérdései közt az is szerepel, hogy milyennek szeretné látni a magyar önmagát. A gyatraságai, bajai miatt oly sokat - s nem jogtalanul! - szidott valóság és a megálmodott, vágyott eszmény közt nálunk különösen nagy a feszültség. Nemcsak a szóban forgó múltra s a reménykedve mégis mindig újrakezdett jövőre érvényes ez. Ósi magyar igazságot fogalmazott meg egyik, a valósághoz leghívebb jellemábrázolónk: Zrínyi, a költő. Szokás rá hivatkozni, ha jóravalóságunkat akarjuk bizonyítani: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalók!” Az idézet teljes szövege azonban így hangzik: „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára militarem disciplinam: egy népnél sem...” Ma nem a „militarem disciplinam”ot kell hangsúlyoznunk, hanem inkább a civil fegyelmet. De azt hiszem egyébként, ezzel a teljes mondattal kell felelnünk a most újra föltett ősi kérdésre! Napjaink egyik legeredetibb tehetségű és legsokoldalúbb színművésze 1928. szeptember 21-én született. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után, 1951-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, 1958—1963-ig a József Attila Színház, 1963 óta ismét a Nemzeti Színház tagja. Színpadi szerepei mellett számos filmben nyújtott kitűnő alakítást. Kétszeres Jászai- (1955, 1962), Kossuth-díjas (1966), Érdemes (1970) és Kiváló művész (1974). EMBER „Ez itt a kérdés!” (Shakespeare: Hamlet) Hogyan is fogjak hozzá e századokon átívelő gond-lét-küzdelemszülte, örök kérdés megválaszolásához? A lajstromból látom, kik a válaszoló honfitársak. Legtöbbjük tudós, gondolkodó, történész, irodalmár, másoknak irányt mutatni tudó, felelős - érett magyar! Magam egyszerű gyalogszínész vagyok - a XX. században -, bár állandó lakhelyre telepedve Pest-Budán, az országjáró-megváltó vándorszínészek kordélyáról ide esve (Egressy-Déryné-Lendvay kései utódjaként). Tán innen kellene kezdeni! Hiszen a magyar „színjátszók”, „theátristák” nem önnön örömüket-sikerüket keresték a korcsmákpajták alkalmi szín-padjain, de a magyar nyelv, a nemzeti história, a honfi-ismeret s nemzeti-érzemény apostolai, prédikálói, szószólói és igehirdetői valának! Nos, tőlük, az ő áldozatos hitvallásuktól eredeztethetjük a Magyar Nemzeti Játékszín „néptanítói" hagyományait. Más nemzetek e műfajt szórakoztatásul használták (lásd: pantomim vásári komédiások,bábjáték és „grand guignol”)- nekünk a Szín-Ház nemzeti felnövekedésünk iskolája-istápja lett! Lám! Ilyen a magyar! Egy világ- és Európa-szerte elterjedt „művészi ágazat” is nemzettudatunk szolgálatába állíttatott! Miképpen más ismereteit is nem csupán a civilizálódás, anyagi, kulturális felemelkedés lehetőségének tekintette népem (egyéni érzülettel) - de a nemzeti közjó felvirágoztatásában látta igazi hasznát! Hát: ilyen a magyar! Pontosabban ilyennek látom visszatekintve századok évein át! Miért beszélek múlt időben? Keserű-fájó tapasztalásból! Mert gyermekkorom élményei beszéltetnek így! Helyesebben, hat évtized megütköztetett tapasztalatai keserítik meg szájam ízét - miközben a remény méze édesíti ajkamat! Miként említettem, nem vagyok tudós, történész, filológus, sem hazánk sorsát meghatározó napi politikus. Magyar állampolgár vagyok csupán; ám abban a szerencsés helyzetben, hogy szűkre szabott édes hazám határain belül élhetek. Bár e szerencsét napjainkban néhányan balszerencsének minősí- > tik - lehet, nem is oktalanul! Tudom, most sokan bajusz alatt mosolyogva jegyzik meg;......a szerencsétlen, hát hol is élhetne másutt, színészként, nyelvismeret nélkül!” Igaz! Csak 2 és fél nyelvet be-12
