Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-10-07 / 19. szám
1 Tanárok fej- és lélektágítón Aki azt állítja, hogy tizenötöd ízben vesz részt ezen a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamon - az csal! Csal, mert ez a - 1988. július 19-étől 30-áig tartó - tanfolyam csak a tizennegyedik volt. Ezt Krisztics Ilona állítja határozottan, és ha valaki, a Hollandiából jött 73 esztendős hölgy csak tudja, hiszen eddig egyetlen továbbképzést sem hagyott ki. Vele együtt az idén 38 hallgatója volt a továbbképző tanfolyamnak, Jöttek három világrész összesen tíz országából, sokan nem is egyedül, hozták magukkal hozzátartozóikat is. Kánikula van, a higanyszál túlfutott a 35. fokon, nyitva a tanterem ablaka-ajtaja, de dr. Mátai Mária egyetemi docens mégis sűrűn törölgeti a homlokát, s hallgatói szintén igencsak pihegnek, miközben a szavak és képzők jelentésváltozásainak titkaiba nyernek beavattatást:-A -gat, -get, tudjuk, gyakorító képző, mégis, ha a dolgozni igével társítjuk, elveszti gyakoritó jelentését. Hiszen a „dolgozgat” szó jelentéstartalma nem az, hogy az illető gyakran, visszatérő módon tevékenykedik, hanem azt, hogy úgy áll a munkához, hogy ahhoz más is hozzáférjen. A szemléletes példa nemcsak derültséget kelt, hanem alkalmat ad arra is, hogy egy-két közbevetett mondattal az előadó utaljon a várható gazdasági-társadalmi reformra, mint a ma nálunk oly gyakori laza munkafegyelem, lógás egyetlen lehetséges orvosságára. Az előadókra és előadásokra nincs is panasz. A hallgatók - hazájukban főhivatású vagy szükség késztette magyartanárok - dicsérik, hogy nemcsak további pedagógusi tevékenységükhöz gyűjthetnek itt muníciót, hanem olyan kérdésekről is „első kézből” (például az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettesétől) kaptak információt, mint az állam és az egyház kapcsolata Magyarországon. Persze, a nemzetiségi politika, de még az adóreform sem maradt ki a témák közül. A foglalkozások címét és az előadók névsorát olvasva nem kételkedhettem Krisztics Ilona szavában:- Ahányszor csak itt voltam, mindig mást, mindig valami újat kaptam. És ha ezt állítja a tizennegyedszer idelátogató hallgató, még inkább elégedett az, akinek - közkeletű szólással élve - „újszülött” lévén „minden vicc új”.- A tanfolyam rendkívül érdekes, és számomra sok meglepetést tartogatott - mondja Járai János a svédországi Lundból. - Csak egyetlen példa: A magyar történelem megjelenítése a magyar zenében címmel többek között Bartók Béláról is beszélt Berkes Sándor karnagy, a debreceni református gimnázium tanára. Föltette eközben a lemezjátszóra Bartók Concertóját, s ezt időnként „alámosta” saját kommentárjaival. De új volt az is, hogy milyen keményen és őszintén szóltak az előadói pulpitusról a természet rongálásáról vagy az erdélyi magyarság helyzetéről.- Általában: igazán nagyszerű dolog itt lenni, és feltöltekezni valóban szakszerű információkkal - vallja Járai János, ami, persze, nem jelenti azt, hogy mindennel elégedett. Volt a két hét alatt néhány gyenge előadás is; a reggeltől délután ötig tartó program megerőltető volt ebben a kánikulában, a rugalmasabb, két műszakos - kora délelőtti és késő délutáni program talán könnyebben elviselhető lenne. A tanfolyam igazgatója, dr. Földesi Béla azonban korántsem olyan elégedett a továbbképzés eredményeivel, mint a hallgatók.- A tanfolyamot most már meg kell reformálni! - ez a határozott véleménye. - A teendő pedig az, hogy a program készítői üljenek össze, és megőrizve az eddigi hat fő témakört (nyelvészet, irodalom és irodalomtörténet, művelődés és művészetek, ország- és magyarságismeret, gazdasági ismeretek és végül, de nem utolsósorban oktatásmódszertan), gondosan szűrjék ki a már többször „lefutott” témákat. Úgy vélem, Földesi Bélának igaza van, még akkor is, ha első hallásra ellentmondani látszik annak, amit Krisztics Ilona állított, s amit a legtöbb hallgató vall: mindig mást, mindig valami újat kapnak a továbbképzéstől. Ez igaz. De igaz az is, hogy a hallgatók zöme, ha nem is minden évben, de két-három esztendőnként vissza-visszatér, s ők - akárcsak az igazgató - szóváteszik:- Ha érdekesek is az előadások, kicsit mintha fényüket veszítették volna az évek során, néha érezni bennük a rutint. Fél egy, vége a délelőtti foglalkozásnak, irány a kollégium ebédlője! Találgatják: vajon mi lesz az ebéd.- Mert itt nincs ám előre étrend - lelkesedik Járai János -, maga a szakácsnő sem tudja reggel, mit ad elénk ebédre. „Kimegyünk a piacra, és bevásárolunk. Azt vesszük meg, ami a legszebb, a legfrissebb.” így csinálják ezt a legelőkelőbb francia vendéglőkben, és így csinálta édesanyám szintén, ő készített csak olyan ebédeket, amilyeneket itt kapok: tejfölös babfőzeléket fasírozottal, resztéit májat vagy sertéspörköltet galuskával ... És közben mosolyog, mint akinek angyal érintette a szemét. Pedig hát a fölsoroltak igazán nem kánikulában ajánlatos étkek. De hát ki érti ezeket a tanuló tanárokat, akik kánikula ide, kánikula oda, tanulni sem lusták. G. L. A# ■ címmel lapunk 1987. decemberi számában új pályázatot hirdettünk meg. Célunk az volt - és ez ma is hogy olvasóink segítségével bemutassuk a történelmi Magyarország területén kívül található magyar vonatkozású emlékeket. A felhívás megjelenése óta folyamatosan érkeznek a pályamunkák, érdeklődéssel várjuk a továbbiakat is. Ausztria egyik legidillikusabb környékén - ahol a szem a fenyvesekkel alig tud betelni, a levegő harapnivalóan zamatos és a tó biedermeier romantikája a lelket elringatja -, egy tömegsír húzódik meg. Körülötte frissen vakolt, takaros családi házak, amelyeknek lakói számára ez a megrendítő kert, a kápolnává átalakított őrtoronnyal, már mindennapossá vált. A nap szelíden csalogatja a hóvirágokat és fiatalemberek síléceiket csatolják jókedvűen kocsijukra. De egy nem. Ő tizenkilenc éves... és annyi marad az idők végezetéig. Az emléktábla szövege: BORGIDA DEZSŐ TIBOR SZATMÁRNÉMETI UNGARN VERLOR SEIN LEBEN IM HIESIGEN KONZETRATIONSLAGER UND SCHLÄFT EWIG IM MASSENGRAB. DIESER HOCHBEGABTE PRÄCHTIG SCHÖNE JÜNGLING, DEM EINE GLANZENDE ZUKUNFT BEVORSTAND, WURDE IM ALTER VON 19 JAHREN VOM NAZISMUS HINWEGGERAFFT. SEINE IHN ANBETENDE MUTTER STARB DEN MARTYRERTOD IN AUSCHWITZ. NUR SEIN UNGLÜCKLICHER VATER UND SEINE SCHWESTER WERDEN IHN BIS ZUM LETZTEN ATEMZUG BEWEINEN UND BEKLAGEN. MÖGE DAS ENDLOSE MEER VON BLUT UND TRÄNEN WELCHES DER NAZISMUS ÜBER DIE WELT BEGRACHT HAT, DER MENSCHHEIT FÜR ALLE ZEITEN ALS WARNENDES MEMENTO DIENEN. BORGIDA DEZSŐ TIBOR SZATMÁRNÉMETI MAGYARORSZÁG ÉLETÉT HAGYTA AZ ITTENI KONCENTRÁCIÓS TÁBORBAN ÉS ÖRÖKRE ALSZIK A TÖMEGSÍRBAN. EZT A NAGYTEHETSÉGŰ REMEK IFJÚT, AKI ELŐTT EGY RAGYOGÓ JÖVŐ ÁLLT, 19 ÉVES KORÁBAN A NÁCIZMUS TIPORTA EL. AZ ŐT IMÁDÓ ÉDESANYJA AUSCHWITZBAN HALT MÁRTÍRHALÁLT. CSAK BOLDOGTALAN ÉDESAPJA ÉS LEÁNYTESTVÉRE FOGJÁK ŐT UTOLSÓ LÉLEGZETÜKIG SIRATNI ÉS GYÁSZOLNI. LEGYEN A VÉGTELEN VÉR- ÉS KÖNNYTENGER, AMELLYEL A NÁCIZMUS A VILÁGOT SÚJTOTTA, AZ EMBERISÉG SZÁMÁRA MINDEN IDŐKRE SZÓLÓ RIASZTÓ FIGYELMEZTETÉS. Nem ismertem Borgida Dezső Tibort, de ez a leírás annyira megrendített, hogy legyökerezett mindkét lábam. Ez a fiatalember egy generációt szimbolizál. Tragédiája méltó a halhatatlanságra. Bocsásd meg, Borgida Dezső Tibor és mindazok, akiket Te képviselsz, hogy én állok itt, hogy én gyönyörködöm a fenyvesekben, hogy én szívom be a harapnivalóan zamatos levegőt, hogy én ülök most a kocsimba és hogy én hajtok le a biedermeierszerűen idillikus tóparti vendéglőbe. Hogy én rendelek sült halat, fokhagymás vajjal és petrezselymes krumplival, és hogy nekem engedte meg a sors, hogy egy korsó sört igyák hozzá. Tulajdonképpen egy falatnak sem lett volna szabad torkomon lemenni. Úgy szorította össze a keserűség. De mit válaszoltam volna a pincér kérdésére, hogy miért nem nyúltam az ebédhez? Nem ízlett? Miért nem? Megmagyarázni neki? Értetlenül nézett volna rám, vagy talán még olyasfajta választ is adott volna, mint az a siheder, akit odautamban megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy hol van a hajdani koncentrációs tábor? „Persze, hogy tudom” - válaszolta -, „ott ahol a betörőket, a zsidókat és a buzeránsokat nyírták ki!” Bocsásd meg, barátom, hogy nem szálltam ki a kényelmes kocsiból és nem törtem össze a siheder csontjait! Negyvenöt után talán még egy érmet kaptam volna ezért, de manapság nem hiszem, hogy a bíróság a jogos felháborodottságot enyhítő körülménynek tekintette volna. A múlt tragédiáival való hetykélkedés sajnos megint szemhunyorgatóan szalonképessé vált. LUDWIG SÁNDOR BÉCS 7
