Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-22 / 2. szám
* jatmKER r ít§ f 'T-. I • i y* r kägfi. \** ' « 4M 1. A fehér nyíl a térképen az Anniviers völgyét jelöli 2. A vissoie-i papiak. 1868-ban itt élt Horváth Mihály püspök 3. Dr. Bemard Savioz egy svájci „hunnal” 4. Még napjainkban is zárt világ az Anniviers völgye 5. Az oltáron jellegzetesen ázsiai arcú szentek 6. Egy „hun” falu: az 1600 méter magasan fekvő Grimentz 7. Jellegzetes valizi házak 8. A magyar folklórkincsböl jól ismert tulipános motivumok 9. A „Mártirok köve”. A völgylakók — évszázadokkal a kereszténység felvétele után is — itt áldoztak az ősöknek, a pogány isteneknek. Éppúgy, mint a székelyek Bálványos váránál A SZERZŐ FELVÉTELEI lünk ki a kocsiból, hogy fölkeressük a Grimentz község fölött, 1700 méter magasan megbúvó „Mártírok kövét”. Az elnevezés — akárcsak a meredek sziklafalba vájt ősi jelek — a pogány hitvilág emlékét őrzik. Ugyanúgy — és erre a svájci francia professzor hívta fel a figyelmemet — mint a székelyföldi Bálványosvár romjai. Mindkét népcsoport a kereszténység felvétele után évszázadokkal is megőrizte az ősi pogány hitvilág elemeit. A mártírok kövétől egy elhagyott istállóba vezet utunk. Az egyik gerendán különös ábrát mutat kísérőm. A völgyben minden családnak külön jele volt. Ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára. Bemard Savioz lerajzolta, lefényképezte ezeket a „családjeleket”: közülük többnek a hangértéke megegyezik a hun—székely rovásírásban ismert jelekével! Felkerestem a közeli Vevey-ben élő neves történészt, Vajay Szabolcsot, aki itthon is számos tanulmányt publikált őstörténetünk kérdéseiről. Vajay professzor a völgylakók hun eredetét nem tartja bizonyíthatónak, ugyanakkor arra hívta fel figyelmemet: nem kizárt, hogy a anniviers-i völgy lakóinak ősei honfoglaláskori „kalandozó” magyarok voltak, akikről tudjuk, hogy a közeli Szent Gallenbe is eljutottak. A helybéliek ázsiai jellegű arcberendezése mindenesetre gyökeresen különbözik a környező népekétől, akárcsak tájszólásuk, amelyet már csak néhány idős ember beszél. Ahhoz, hogy a tudomány kimondhassa a végső szót a svájci „hunok” ügyében: nyelvészeknek kellene megvizsgálniuk a völgylakók kihalóban lévő tájnyelvének a magyarral esetlegesen egyező elemeit; néprajztudósoknak a székelyek motívumkincseivel rokonítható faragásokat, rovásírásos jeleket. Kiszely István antropológus, a Magyar Tudományos Akadémia osztályvezetője a közelmúltban szintén felkereste az Anniviers völgyét. Mint kérdésemre elmondotta: e kis népcsoport tagjainak szemén meglévő úgynevezett „mongolredő” az ázsiai eredet bizonyítéka. A helyi hatóságok engedélyével Kiszely professzor vérmintákat küldött Nobel-díjas japán kollégájának, Hideo Macumotónak, Osakába. A vér fehérjeösszetételének biológiai vizsgálata egyértelmű tudományos bizonyítéka lehet egymástól távol élő népcsoportok összetartozásának. Az Anniviers völgyében mindenütt távoli, ám szívesen látott rokonként fogadtak. A falvak lakói élénken érdeklődtek a mai Magyarország iránt. Bemard Savioz Budapestre és a Székelyföldre kt szül. S ha mégis legenda az egész? Illyés Gyula gondolatai idéződnek fel bennem, ö is feltette ugyanezt a kérdést, amikor ellátogatott egy provence-i „magyar” faluba. (Megállapította, hogy az ottaniak ősei a török által megszállt Magyarországról elhurcolt foglyok lehettek.) „A nemzeti érzés hajszálgyökerei” című tanulmányában ezt írja Illyés: „De hisz a kérdésnek épp a legendabeli része foglalkoztat, a való tényéknél is jobban. A léleknek az a különös szom ja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel... Mi azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni, ök meg azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.” balAzs ádám 25
