Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-06 / 16-17. szám
kell, becsülni azért, hogy ragaszkodnak származásukhoz, őseik emlékéhez, gyerekkorukhoz; a magyarság több mint ezeréves történelméhez s kultúrájához. Amikor elvállaltam ezt a munkát, azt a feladatot tűztük ki magunk elé, hogy - teátrálisan fogalmazva - a történelem vonata által levágott „testrészeket”, a más országokba került magyarságot „visszavarrjuk”. Azért is vállaltam el, mert ezt az elképzelést lehetővé tette az alapelv változása. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” helyett az „aki nincs ellenünk, az velünk van” lett a vezérfonal. Ez a máshol meghúzott választóvonal jelezte, elvben szabad az út.- Hogyan kezdett munkához?- Az ötvenes évek elején minden külföldi kapcsolat elveszett, a Világszövetség 1938-ban elkezdett tevékenysége 1947-48-tól 1957-ig gyakorlatilag szünetelt. Ekkor megindult az újjászervezés. De a nulláról indulva, még két év múlva is, amikor én elnök lettem, csak igen szerény eredményeket tudott felmutatni. A főtitkár Beöthy Ottó volt, aki létrehozta azt az alap név- és egyesületi jegyzéket, amelynek segítségével elindíthattuk a levelezést. Ám ha valaki azt hinné, hogy a külföldi kapcsolatok megteremtése volt a munkánk legnehezebb része, az téved, mert az itthoni kapcsolatok létrehozása ugyanilyen nehéznek bizonyult. A külföldi magyarsággal szembeni bizalmatlanság, gyanakvás - egyes emberekben, hivatalokban - egészen a hatvanas évek közepéig élt. S a gyanakvásból jutott az MVSZ-nek is. Számtalan helyen megkérdezték akkoriban tőlem, mi szükség a szövetségre, mi szükségünk azokra? Egy példát említhetnék még. Nagyon nehezen sikerült az elnökséget összehozni. Nekem már akkor is az volt az elképzelésem, hogy „népfrontos” alapon kell a tagságát megválasztani. S ragaszkodtam egyesekhez, így például Kodályhoz is. Akadtak itthon nagy tekintéllyel rendelkező emberek, akik viszont azt mondották róla nekem, hogy „nagy zeneművész, az igaz, de hát egy kicsit... nacionalista”. Mert Ő a napi politikával, a taktikával nem törődött. Távlatokban, összmagyarságban, népben, nemzetben gondolkodott. Számomra a magyarságszeretete volt a lényeg. S Ő bizony elnökségünk tagjaként azonnal a szomszédos országokban élő magyar kisebbség sorsáról beszélt. Nem örültek néhány helyen ennek, holott ma már tudjuk, neki volt igaza.- Külföldön miként fogadták akkoriban a Magyarok Világszövetsége jelentkezését?- Ha az előbb beszéltem arról a közegről, amiben mi itthon elkezdtük a munkát, szólni kell arról a közegről is, amelyben a kinti magyarok éltek. Nekünk - az országnak - rossz híre volt. Negyvenöt után „fasiszta országaként tartottak minket nyilván, két-három év múlva pedig a „kommunista ország” címkét kaptuk. Ez a kettő így együtt nevetséges, de csak utólag, mai szemmel. Emlékszem, annak idején, az ötvenes évek elején az Egyesült Államokban, aki Magyar Híreket kapott postán, annak be kellett mennie ilyen-olyan hivatalba, s aláírni egy nyilatkozatot, hogy kéri ezt a „kommunista újságot”. S aki már átélte a világháború idején, hogy mindössze magyar származása miatt került gyűjtőíáborba, az igencsak meggondolta, kockáztassa-e azt, hogy rákerüljön valamilyen listára. Tehát az ötvenes évek végén nemcsak szervezetileg, a kapcsolatokat tekintve indultunk nulláról, de egy ellenséges közegben kellett kezdenünk a tevékenységünket. Ráadásul akkoriban, főleg az Egyesült Államokban fénykorát élte a „népek olvasztókohója” elképzelés a bevándorlók gyors integrálásáról, beolvasztásáról az amerikai népbe. Az emberek tehát leveleztek velünk, de félve; olvasták a Magyar Híreket, de nem akarták, hogy a címükre jöjjön; s szerettek volna hazajönni, de féltek attól, hogy itthon mi történhet velük; s féltek attól is, hogy felróják nekik „odahaza” az ideutazást. A magyarországi látogatás vízválasztó volt évekig, könnyen megkapták érte a kinti magyaroktól a „hazaáruló” jelzőt.- Ez meddig tartott?-Tulajdonképpen a hatvanas évek közepéig, végéig. Ekkoriban csak abban bízva dolgoztunk, hogy munkánknak egyszer majd meglesz az eredménye.- Mikor ért véget ez a „hosszú vándorlás a sivatagban?"- 1970-ben történt az első nagy áttörés, lényegében az anyanyelvi mozgalom megindulásával. Milyen változásokat hozott ez a mozgalom az MVSZ munkájában ?- Azt jelentette, hogy első ízben jött létre szervezeti kapcsolat a kinti magyarság egyesületeivel, egyházakkal. Ehhez a sikerhez persze kellett a nemzetközi politikai életben bekövetkezett enyhülés. Ezt nem szabad elfelejtenünk, ha az eredményeinkről beszélünk. Arról is beszélnünk kell, hogy a mi munkánkban milyen nagy jelentőségű változást hozott például az, hogy Budapesten járt Bush amerikai alelnök; hogy engem, aki a Magyarok Világszövetségének elnöke is vagyok, amerikai körutamon fogadtak a State Departmentben és a Fehér Ház tanácsadói testületében, hogy a magyarországi amerikai nagykövet nyilatkozatot adott a Magyar Híreknek. Tehát „odahaza” már senki nem rótta fel az ott letelepedett magyarnak, ha hazalátogatott, ha szerepelt a Magyar Hírekben. Ha a Bushnak, vagy a nagykövetnek lehet, miért ne lehetne neki? A hazai konszolidáció is segítette a munkánkat. Magyarország nemzetközi tekintélyének erősödése, a hetvenes évek javuló gazdasági helyzete, a turizmus „gazdasági húzóágazattá” válása, mind-mind javította a mi pozíciónkat.- Térjünk vissza néhány szó erejéig az anyanyelvi mozgalomra. Hogyan jött ez létre ?- Az első anyanyelvi konferenciára 1970-ben került sor. Itthon nagyon sokat tett létrehozásáért Kodály Zoltán, Illyés Gyula, már csak azzal is, hogy mellette tették le a voksukat. Odakint pedig Nagy Károly, Sinor Dénes amerikai egyetemi tanárok és a londoni irodalomtörténész, Czigány Lóránt tettek sokat a mozgalom elindításáért. Eddig öt konferencia zajlott le, mindegyik hasznos tapasztalatokkal gazdagította a résztvevőket. A legutóbbi, 1985-ös veszprémi találkozón például Czigány Lóránt a hozzászólásában a szellemi ozmózis kifejezést használta a konferencia munkájára. Az ozmózis az a folyamat, amelynek során folyadékok vagy gázok - egy szilárd halmazállapotú közeg finom lyukacsain átszivárogva - folyamatosan és kölcsönösen keverednek egymással. A külső akadályok, korlátok ledőltek, a hetvenes években már csak rajtunk magyarokon állt, hogy megértjük-e egymást, „egy nyelven” tudunk-e beszélni? Ezért született a jelmondat: ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Az anyanyelvi mozgalom létrejöttével megszületett az állandó híd, amely összekötött minket itt és őket ott. Aki negyvenötben át akart jutni Pestről Budára vagy fordítva, az tudja, milyen fontos az állandó híd...- Elérkeztünk a mába, a nyolcvanas évekbe. Mi jellemzi a Világszövetség munkáját évtizedünkben?- Mindig alapvetőnek tartottam, hogy ne merevedjünk bele még a sikeres formákba sem. Az anyanyelvi mozgalom több mint másfél évtizede sikeres. De mindig kell valami új. Én mindig amellett voltam, hogy a szálakat „rétegenként” is kössük össze. Erre az első kísérletünk 1980-ban zajlott le, mikor összehoztuk a hazai és a külföldi magyar származású közgazdászokat a Széchenyi Napok keretében. Ez a találkozó igazolta az elképzeléseink helyességét, hiszen az azonos területen dolgozó szakemberek kapcsolatai nem csak az óhazával, az itteni szakemberekkel javultak, hanem a más országokban dolgozókkal is. A kedvező tapasztalatok alapján létrehoztuk az ilyen értelmiségi találkozók megszervezésére a Magyar Fórumot.-A Magyarok Világszövetsége nagy erőfeszítéseket tett a nyugati magyar irodalom hazai elismertetése érdekében is...- Ha a nyugati magyarság része az összmagyarságnak, akkor természetes, hogy a nyugati magyar irodalom szerves része a magyar kultúrának. A képzőművészek számára kétszer szerveztünk Tisztelet a szülőföldnek kiállítást, antológiák jelentek meg a nyugati magyar költők és prózaírók műveiből. Sőt irodalomtörténészi értékelés is született a negyvenöt utáni nyugati magyar irodalomról.- Ezek a könyvek, legutóbb az irodalomtörténeti könyv kisebbnagyobb vihart kavartak.- A kritikák egy része jogosnak tűnik, de ne felejtsük el, hogy ezek a könyvek első kísérletek voltak évtizedes hiányok pótlására. És számításba kell venni a kint élő művészek érzékenységét is. Megjegyezném, hogy minden új kezdeményezésünk idehaza is vitákat vált ki, ha ezeket odakint nem is érzékelik. Amikor a nyugati magyar szerzők első alkotásai megjelentek hazai folyóiratokban, akadt idehaza vezető, aki megkérdezte tőlem, mire vezet 28
