Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-22 / 14. szám
MÚZSA A ZSEBBEN- Nem klasszikus értelemben illusztráltam - meséli. - Az volt a módszerem, hogy előbb elolvastam a könyvet, kerestem az okot, amiért az író megírta, majd megkerestem a hasonló jellegű élményeimet és azt megrajzoltam. Nagyon sok képre kívánkozó témámat illusztrációként adtam el. Főleg karaktereket ábrázoltam. Több mint hatszáz könyvet illusztrált, ezek közül legszívesebben a Villon-illusztrációkra emlékezik vissza. Rézkarcairól, tollrajzairól, illusztrációiról a korabeli lapok dicshimnuszokat zengedeztek, de festészetét már nem fogadja olyan osztatlan siker. * Szász kezdi szűknek érezni a hazai pályát, de útlevélkérelmét, munkavállalási lehetőségeit többször megakadályozzák. Meghívta a kuvaiti emír, hogy kifesse a palotáját, majd egy olasz szállodatulajdonos rendelt a szállodáiba falfestményeket. Útlevél hiányában egyik munkát sem vállalhatta. 1970-ben azután elutazhatott Kanadába. Megérkezése után néhány hónappal már híres ember, az újságok szinte értetlenül állnak a Szász-jelenség előtt. Egy torontói újság szerint „A január óta Kanadában élő Szász eddig 200 ezer dollár értékű festményét adta el a kanadaiaknak.” A „Weekend Magazine” - felteszi a kérdést „Miért tudja Szász Endre képeinek egész sorát magas áron eladni? A válasz egyszerű: nem várja meg, amíg a vásárlók felkeresik, helyette ügynök-teammel dolgozik... pardon, művészeti tanácsadók teamjét alkalmazza. Naponta átlag három képet fest, egyenként 3-5 ezer dollárért. Az idén a kanadai művészeket nem a »mágikus realizmus« vagy a festőn túli absztrakció foglalkoztatja, hanem Szász Endre, egy gyakorlatilag ismeretlen származású művész, aki nagy hűhóval szállt le Torontóban, és tucatjával sikerült képeit eladnia.” A sikerekben persze oroszlánrésze volt a magyar származású Michael Palnak, aki porszívóügynökként kezdte és állítólag azt sem csinálta rosszul. (Mesélik, hogy egyszer egy kanadai asszonynak úgy adott el egy porszívót, hogy 21 zsák port „szívott össze” a lakásban.) Amikor Szász menedzselését felvállalta, már az Aurora Galéria tulajdonosa volt. Eredetileg egy évre vitte a művészt Kanadába, de miután 325 ezer dolláros összeget sikerült kiárulniuk, 10 éves szerződést írt alá vele. Szász már az első hónap után vett egy Rolls-Royce-ot. Ezzel is demonstrálni akarta, nem koldulni jött Kanadába. 1974-ben telepedett le Los Angelesben. A kritikák itt is elismerőek. San Francisco, Los Angeles, Honolulu galériáiban Dali és Chagall képeivel együtt árulják a műveit. Szász erre az időszakra így emlékezik:- Odatelefonáltak a Los Angeles-i házamba, hogy kell húsz kép. Úsztam egyet a medencémben, ott az erdő közepén, gyönyörű helyen, pálmafák és fenyőfák között. Aztán festettem egyet, majd úsztam megint egyet. Ezután amire kész volt a húsz kép, odajött a galériás Chicagóból. Nagy udvariasan megköszönte, hogy festek neki. Rögtön kifizette és nem vacakolt, nem kérdezték, mint itthon, hogy mire kell a pénz? Ott az zavart, hogy nem tudtam, hová kerül a képem, a galériás azt nem mondta meg soha. Szinte nem is volt kapcsolatom a közönséggel. Én pedig közönségnek festek. Legjobban még az idegesített, hogy unatkozom.- Az első két évet rettenetesen élveztem. Megláttam egy hajót, megvettem, megláttam egy repülőt, megvettem, megláttam egy Rolls-Royce-ot, megvettem, és ez irtó jó volt. Aztán rájöttem, itthon boldogabb voltam. Ha itthon egy jó cipőt sikerült szereznem, odáig voltam a gyönyörtől. A harmadik Rolls-Royce után már semminek sem örültem. Már nem is vettem semmit, untam az egészet. Elutaztam Acapulcóba, de én nem vagyok nyaralós típus. Útálok a napon dögleni. Ha nem dolgozom, úgy érzem magam, mint egy kutya, amelyik elcsavargott, és behúzott farokkal megy haza. Megszoktam, hogy akkor vagyok boldog, ha dolgozom. Én nem tudtam használni a gazdagságomat. Ez nem elégített ki. Nem volt kivel harcoljak. Mindenki ismert, mindenki szeretett, mindenki fizetett. Nem volt konfliktus. Hát itthon van konfliktus, ugye... S a konfliktusból lesz a kép. Az itthonról hozott konfliktusaimat festettem ott is. Amikor Szász Endre a hollóházi „kalandba” fogott, még nem tudhatta milyen nagy fába vágja a fejszéjét. Hogy nálunk „nem megy minden simán”, azt ő is tudta. 1978- ban, amikor a Los Angeles-i „Kaliforniai Magyarságának nyilatkozott, még bizakodó volt: „...A Hollóházi Porcelángyárnak régi jó híre és hagyományai vannak. Alkalmas tehát arra, hogy modern, új profilja legyen. Jó érzés számomra, hogy szerepem van benne.” Ma már sajnos másképpen látja a helyzetet.- Egy ilyen vállalkozást, amelybe Hollóházán belekezdtünk, kint örömmel fogadtak volna. Itthon nagyon sok a fúrás. Legfőképpen az idegesít, hogy nem tudom az okát, hiszen amit csináltunk, az mindenkinek jó lett volna, az embernek, a gyárnak, az országnak.- Itt sohasem szerették, ha az állóvízbe valaki követ dob, mert akkor mindenki felháborodik, hogy az bűzlik. Itt a langyos vizet szeretik, aminek nincs szaga. Azt kell mondanom, hogy még ma sem szeretik, ha az új feladatokkal foglalkozni kell, s a begyakorlott, megszokott élet esetleg megváltozik.” Tudtam, hogy itt csak nívós, exkluzív porcelán gyártásával megyünk valamire, mert az automatizált nyugaton gyártottal másképpen nem lehet ez a gyár versenyképes. Létrehoztuk a Szász Stúdiót, ami a gyárnak külön részlege lett, és egy ideig minden egészen jól ment. De aztán maradiságok és pitiáner hiúsági kérdések miatt az egész félrecsúszott. Úgy hírlik, Hollóháza jócskán megsínylette a Szász-féle tárgyak, a tányérok, a porcelánhegedúk és -dobozok gyártását. Szász ezért elsősorban a vezetést hibáztatja. Dühöngve mondja, hogy a gyár egyszer sem szállított időben és a megrendelt mennyiségben.- Gondolhatod, hogy mennyire a szívembe zártam az igazgatót, amikor egyszer bejött a stúdióba és meglátva a munkáimat így szólt: „Na, Bandi bátyám, nem gondoltam volna, hogy ezekért a vackokért mi még pénzt is kapunk!...” * A lakásból átmegyünk az ideiglenes műterembe: Szász festeni kezd. Előtte az üres fehér műanyag lap. Felkerül egy nagy „paca” a lapra és megkezdődik a varázslat. A szakma, a mesterség a kisujjában van - ez kétségtelen. Néhány perc, és már felsejlik a jellegzetes Szász-figura. Egy látványos mozdulat, és a kompozíció megváltozik. „Ezt inkább ide tesszük” mormolja magának, és a napkorongból pillanatok alatt citrom lesz. És közben tovább szövi a mese fonalát. Amikor azt kérdezem, hogyan tud egyszerre mesélni és festeni is, így válaszol:- Kialakult bennem egy reflex, amely olyan, mint az autóvezetés. Eleinte bajban van az ember, mert nem tudja, hogyan lehet sebességet váltani, kormányozni, majd fékezni. Aztán, miután minden beidegződött, és már nem gondol arra, hogy fékez vagy vált, hanem automatikusan fékez, amikor fékeznie kell és vált, amikor azt kell csinálnia. A megfigyeléseim is reflexszerűen alakulnak át érzésekké, gondolatokká, majd képpé. Ez nem spekuláció, hanem egy tudatos folyamat eredménye. Erre vagyok beállítva. Sok apró vázlatot szoktam csinálni, a téma érik bennem. Nekem ez a munkamódszerem. A legapróbb részletekig tisztázni akarom, hogy mit festek. De amikor ez már öszszeállt bennem, akkor húsz perc alatt megcsinálom. Ezért nem jártam múvésztelepekre sem. Jött egy feleség, mögém állt, nézte, hogy percek alatt kész a kép, utána szaladt a férjéhez: „Te már itt vacakolsz egy hete ezzel az egy vászonnal...” S a férj persze megutált. * Szász Endre és felesége soproni otthonukban Szász Endre ma Sopronban él. Nyughatatlan természetéből is fakad, hogy most Sopron város műemlékeinek megvédéséért próbál valamit tenni. Rajzainak szitalapjaiból egyelőre 25 ezer példányt nyomtak ki, amelyeket egytől egyig aláírt. A lapokat 50 forintért árulják, s a bevételt a város műemlékeinek megóvására fordítják. Profi festő, akit - mint mondja - nem izgat a halhatatlanság. Hogy igazán mekkora művész, azt mégis az idő dönti el. O magabiztosan állítja: - Nem vagyok dilettáns, aki várja a múzsát, hogy majd egyszer arra repül és homlokon csókol. A múzsa a zsebemben van, és akkor csókolózom vele, amikor nekem tetszik. bodnár János A SZERZŐ FELVÉTELEI 18
