Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-22 / 14. szám
Először csupán egy-egy előadásra figyeltünk fel, utóbb egyre inkább érezni-tapasztalni lehetett, hogy az indulásból új minőség születik. Kaposvár. A városnév hamarosan színházi fogalommá lett, s nemcsak a szakma számára. Mert a Csiky Gergely Színház követte, követi vállalt hivatását: a nyílt szembenézést a valósággal, és - az egyéni látásmód mellett - a világszínház eredményeinek fölhasználását-megmutatását. S mindez természetesen izgatja, érdekli a közönséget, a közvéleményt is. A Csiky Gergely Színháznak működése két évtizede alatt voltak válságos esztendei, törései, magáratalálásai. Kísérték életét nagy viharok, komoly elismerések és megfogadható kritikus hangok, dicshimnuszok és ostorozó elítélések egyaránt. Abban azonban azonos a vélemény, hogy Kaposvárott egységes arculatú, önmagát őrző színház jött létre. A múlt: 1911 -et írtak, amikor elkészült a kaposvári Csiky Gergely Színház épülete, a maga idejében az ország egyik legmodernebb és legnagyobb vidéki színháza. A színháznak sokáig nem volt állandó társulata. Részben a pécsiek, részben vándortársulatok léptek itt föl. Negyvennégy év telt el így, mígnem megalakult Kaposvárott az első állandó társulat. Kudarcok sorozata kisérte az első évet, s ez hozta az elhatározást: új vezetésre van szükség. A budapesti Vígszínház művészét, Zách Jánost nevezték ki igazgatónak, ő hívta maga mellé Németh Antalt, a budapesti Nemzeti Színház egykori igazgatóját. Ők ketten, ha csak egy évadra is, igazi színházat hoztak létre a városban. Ám újabb borús esztendők következtek, igazgató igazgatót váltott, a rendezők, a színészek sem igen maradtak meg. Ahogy erről jóval később Zsámbéki Gábor rendező - a kaposvári Csiky Gergely Színház első nagy korszakának megteremtője, főrendezője, utóbb igazgatója, ma a budapesti Katona József Színház Kossuth-díjas főrendezője - beszélt erről: „Kaposvárott nagyon kevés olyan színészt találtam, akivel kedvem lett volna együtt dolgozni. Nem voltak pompás állapotban... Az igazgató és a vezető rendező között dúlt a harc, aihibe a többi rendező is belefolyt, a színészek klikkeket alkottak... A közönség elpártolt a színháztól.” 1971-ben Kaposvár frissen kinevezett főrendezője Zsámbéki Gábor (csak érdekességként jegyezzük meg: az előbb említett Zách János fia) - szinte egy időben szolnoki pályatársával, Székely Gáborral (ma együtt dolgoznak a Katona József Színházban) - magával ragadó Sirály-előadással mutatta meg elképzelését a színházról. Csehov drámája programadó előadás volt. A fiatal rendező ebben a műben mindazt elmondta, ami számára akkor és azóta is fontos volt a színházról, a művészetről, az életről. Zsámbéki Sirálya arról szólt, hogy emberi kapcsolatok nélkül, a hiúság és közöny sivár világában elpusztul a művészet. A főrendező pontosan tudta, s megfogalmazta előadásában: csak az igényes műhelymunka, az egyet akarás teremtheti meg azt a közeget, amely életben tarthatja a színházat. És mindezt nemcsak elmondta, de ezt a színházi-emberi magatartását meg is teremtette, tartotta. Mindmáig. Zsámbékiék - egy ideig együtt Komor Istvánnal a színház akkori, korán elhunyt igazgatójával - nagy erőfeszítéssel igyekeztek olyan színészeket, tervezőket hívni Kaposvárra, akikről úgy gondolhatták, azonos nyelven beszélnek, egyféleképpen gondolkodnak színházról, társadalomról. Ezekben az években alakult ki a színház rendezőgárdája: Babarczy László (ma a színház igazgatója) és Ascher Tamás (jelenleg a színház főrendezője), akkoriban hozzájuk csatlakozott még Szőke István, majd Ács János is. Lassan körvonalazódni látszott egy egységes felfogású, nagy művészi lelkesedésből táplálkozó, kérlelhetetlen igényességű, fegyelmezettséget sugárzó és mesterségbelileg igen fölkészült színház képe. A társulat együtt élt, ahogy akkortájt mondták: a huszonnégy órájából tizenhetet-tizenkilencet töltöttek együtt. Együtt voltak a színházban, a próbákon, a klubban és a tájelőadásokra menet az autóbuszban. Színházi közösséggé alakultak: egy célra szerveződött, egyet akaró emberek közösségévé. Közösséggé, amelyben a csapatjáték mindennapi volt és természetes. Valahol itt érhető tetten az, amit úgy szoktunk mondani: Kaposvár-jelenség. Pedig Kaposvár nem „színházmegváltóként” működött, működik. Még akkor sem, ha sokan, különösen ellenfelei közül, ironikusan így is nevezik. Erről szóltak a hetvenes években azok a viták, amelyek hibás kérdésföltevéssel fölállítottak egy fővárosi színház-vidéki színház kibékíthetetlennek tetsző ellentétpárt vagy úgymond vitát. Pedig igazából csak arról volt szó, hogy néhány vidéki színházban: Kaposvárott, Kecskeméten és Szolnokon történetesen izgalmasabb, érdekfeszítőbb, érzékenyebb színházat csináltak, mint a főváros elkényelmesedett teátrumaiban. Ezekben a színházakban, Magyarország vidéki színházaiban régen nem látott markáns szellemi profil körvonalazódott. Egyszerűen annyi történt - térjünk most viszsza Kaposvárhoz -, hogy született egy színház, amelyben minden évadban vannak nagyszerű bemutatók, mellettük persze vannak középszerűek, s néhány fiaskó is előfordul. De legigényesebb produkciói társadalmi hatásukat, közönségmozgósító képességüket tekintve az országos átlag fölött vannak. Ahogy múltak az évek, egyre határozottabban kirajzolódott a kaposvári előadások visszatérő témája: a tiltakozás a szűkös, vidékies életforma ellen, a kispolgári életvitel és szellem, a kisszerűség és az ostoba magánakvalóság bírálata. S nem maradhatott ki az elítéltek és a szánnivalók közül az a tehetetlen értelmiségi sem, akiben nincs elég erő, hogy szembeforduljon a hatalmi gépezettel. Kialakult Kaposvárott egy újfajta Shakespeare-ábrázolás is, amely mindenekelőtt a Troilus és Cressida, a Szeget szeggel és a Szentivánéji álom előadásával jelezhető. S olyan magyar művek kerültek itt színre, mint Sütő András két nagyszerű drámája, a Csillag a máglyán és az Egy lócsiszár virágvasárnapja. És a játékstílus? Pogány Judit, a színház vezető színésznője így vall erről: „Szerepértelmezés során arra törekszünk, hogy az egyes alakokat, embereket a maguk bonyolultságában ábrázoljuk..., hogy az egyes alakokban összecsúsztassuk a jót a rosszal, és ahogy a hősnek is megmutatjuk a gyengéit, ugyanigy a legnegatívabb figurának is legyen meg a belső igazsága.” Új korszak kezdődött Kaposvár életében, amikor a társulat kettévált, igazgatója és színészeinek egy része Budapestre, a Nemzeti Színházba szerződött. Babarczy Lászlóé lett a feladat, hogy a fájdalmas törés ellenére Egy színház két évtizede F KAPOSVÁR 14
