Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-22 / 14. szám
gi mesterségek művelői: szőnek, bútort faragnak, cipőt, kályhát, hangszert készítenek. Kővágóőrsön, az Alszegen található Rohály Gábor portája. A kétszáz éves parasztház épen maradt füstöskonyhájával, edényeivel, tisztaszobája szömöskályhájával közösségi célokat is szolgál. Rohály Gábor 1984-ben szervezte meg a faművesműhelyt, s azóta minden év június-júliusában fiatalok népesítik be a portáját. Nagy büszkeségük, hogy részt vettek a helybéli evangélikus műemlék templom berendezésének restaurálásában is. A Rohály-porta emellett iskolai csoportokat is fogad, 20-25 gyerek lakik, étkezik itt ilyenkor 2-3 napig, s közben végigjárják az Eötvös-túra útvonalát, ismerkednek 4 a természettel, a régi parasztszokásokkal, kézművesmesterségekkel. A Kalamajka együttes sikeres vendégeskedése óta a népzenészek kötetlen találkozója is bevonult az alszegi programba. A nyári estéken táncházakat szerveznek, s jóleső érzés látni, hogy a helybeli fiatalság egyre többször cseréli fel a tapolcai diszkót a táncházzal. Jóleső érzés, mert ahogyan a Káli-medence barátai is vallják: a zene is környezetük része, amelynek hagyományos ágait ugyanúgy érdemes visszaédesgetni hétköznapjainkba, mint a parasztporták vakolatmázait, a népi mesterségeket, avagy a természet iránti alázatot. ZIKA KLÁRA FOTÓ: REZES MOLNÁR ESZTER Több mint egy évtizede Magyarországon ismét a tudományos érdeklődés kereszttüzében áll a településszerkezet kérdése. Néprajzosok, történészek, közgazdászok és szociológusok vizsgálják a magyar városok sajátosságait, a falvak és tanyák sorsát, s nem utolsósorban a város és falu viszonyát. E téma egyik ismert szakértője Bánlaky Pál szociológus, a Művelődési Minisztérium vezetőképző és -továbbképző intézetének igazgatója.-Ahhoz, hogy napjaink magyar városainak és falvainak kapcsolatát megértsük, talán nem ártana visszatekinteni a múltba...- Kanyarodjunk tehát vissza a múlt század közepéig! Magyarországon ekkor egy érett, sőt túl fejlett feudális szerkezet működött annak az összes településszerkezeti következményével együtt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy 1848-ig csak jobbágyfalvak léteztek, amelyekre a társadalmi és gazdasági elzártság, feudális és jogi alárendeltség és archaikus norma- és értékrend volt a jellemző. A feudális jellegű parasztfalvak tömegéből szigetként emelkedtek ki a városok, amelyek általában kitüntetett helyzetben voltak, kedvezményeket, előjogokat élveztek. Az 1867-es kiegyezés után megkezdődött Magyarországon a tőkés fejlődés, ami egy sajátos és többszörös településszerkezeti változást hozott magával. A magyar tőkés fejlődés, tudjuk, késleltetett, követő fejlődés volt és a magyar társadalom, ahogy Erdei Ferenc fogalmazta: „kívülről kapitalizálódott, átvett mintákkal”. A fejlődés tehát nem a meglévő polgári kezdeményekből indult ki, és nem a vidékkel való szerves kapcsolatban ment végbe, hanem egyes régiókra, városcentrumokra korlátozódott. így a tőkés fejlődésből nemcsak a falu maradt ki, hanem a kisvárosok jelentős hányada is. Jól érzékelteti a fejlődés sajátosságait Baja példája. Baja még a múlt század 60-70-es éveiben is Magyarország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt, ennek megfelelő kereskedő-iparos polgári népességgel. A század végén azonban a vasúti fővonal építésével „elkerülték” Baját, amely így egy évtized alatt teljesen elvesztette jelentőségét, stagnáló kisvárossá degradálódott. Mindent összevetve, a város és falu közötti különbség tehát a kapitalizálódás idején egyáltalán nem oldódott. Ellenkezőleg!- 1945 után viszont kiemelt fontosságú politikai program lett a város és falu közelítése.-Valóban. Ám ennek a programnak az alapvető tartalma téves volt. Nevezetesen az, hogy az urbanizációt úgy értelmezték, VÁROS ÉS VIDÉK hogy városokat kell építeni, fejleszteni és aki csak teheti, költözzék oda. Ismét csak a városokra összpontosították az anyagi támogatást. Közben pedig elterjedt az a nézet is, hogy az apró falvak, a tanyák elavultak, életképtelenek, előbb-utóbb megszűnnek. Ennek aztán mindenféle gazdasági és jogi következményei voltak, például alighogy elkezdték, véget vetettek a tanyák villamosításának, bevezették a tanyákra vonatkozó építési és felújítási tilalmat. Jóval később az élet cáfolta meg ezt az elméletet, ám közben falvak sorvadtak, néptelenedtek el, tanyák mentek tönkre, pusztultak el véglegesen. Amikor a 80-as évek elején megpróbálták az életképtelennek ítélt falvakat életre kelteni, az esetek egy részében ez meddő kísérlet maradt, a pusztulás folyamata visszafordíthatatlannak bizonyult.- Milyennek ítéli meg napjainkban a falu és a város közötti különbséget ?- Jelentősnek, bármelyik szempontból nézzük is ezt a kérdést. Vegyük például a munkalehetőségeket. Falun nyilvánvalóan öszszehasonlíthatatlanul kisebb a lehetőség az elhelyezkedésre, munkahelyek választékáról pedig egyáltalán nem beszélhetünk. A kisvárosokban valamivel kedvezőbb a helyzet, ám munkahelyekben itt sem bővelkednek, különösen nem az értelmiségi szakmákban. Aztán sorolhatnám a kulturális, a szórakozási lehetőségek, az iskolák hiányát, a csökkent továbbtanulási esélyeket. Gondoljuk csak meg, a falusi gyerekek számára már a középiskolába kerülés is a szülői háztól való elszakadással jár együtt. Vagy nézzük a magánéletet! Falun érthetően korlátozottabbak a lehetőségek a baráti kör megválasztására vagy társkeresésre. Vizsgálatok tanúsága szerint például, ha egy fiatal orvosnő férjezetlenül vállal falun munkát, elméletileg semmi esélye nincs arra, hogy társat talál magának.- Milyen ma a falun és a városban élők társadalmi összetétele?- Amikor az ötvenes évek elején meghirdették az urbanizációs programot, abból indultak ki, hogy a munkásság városlakó, tehát ezért kell a városokat fejleszteni. A 70-es években viszont a munkásság 50 százaléka falusi volt, a falusiak 50 százaléka pedig munkás. Az utóbbiak túlnyomó többsége a városba járó, ingázó. Még ma is egymillióan ingáznak naponta. Amikor az ingázás hátrányairól beszélünk, ne csak az utazásra elvesztegetett, pihenéstől, művelődéstől elvont időt vegyük figyelembe, hanem azt az ellentmondásos helyzetet is, hogy az ingázó napja egy részét a városi környezetben tölti, a másik részét pedig falusi közegben. így ütköznek, összekeverednek benne a városi és a falusi normák, értékrendek, ami aztán befeléforduláshoz vezet. Valamikor a falusi, kisvárosi közösségek megtartó közösségek voltak, fogódzót adtak az embernek. Csak mostanában kezdjük újra felismerni, hogy a helyi társadalmaknak milyen fontos szerepe lehet a demokratizálódás terén.-A 80-as évek elején a településfejlesztési elképzelésekben jelentős váltás következett be. Mi ennek a lényege?- Egészen röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a különböző települések együttélése, együtt fejlődése vált elfogadott alapelvvé. Mert azt senki sem vitathatja, hogy a falusi és a városi életformának is megvannak a maga vonzerői. Ki-ki maga tudja, mi számára a fontosabb, az hogy egy nagyvárosban 30 mozi programja közül választhat, de közben elviseli a zajt, a levegőszennyeződést, vagy az, hogy csendes, családias miliőben. A gond csak az, hogy ebben a versenyben a falvak és a városok nem egyenrangú „vetélytársak”. Ahhoz az kellene, hogy a kistelepüléseken is mindenütt meglegyenek az elemi létfeltételek, a vezetékes víz, a csatorna, az út, az iskola, jó közlekedés, a telefon stb., a városba költözés pedig ne ütközzék a súlyos lakáshiányba. Sajnos a jelenlegi, gazdasági nehézségektől terhes időszak nem igazán alkalmas arra, hogy az e téren felgyülemlett feszültségeket egyik napról a másikra feloldjuk. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA 11
