Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-06-10 / 11. szám
I MOLNÁR FERENC i mindent tudunk! Részlet az író Toll című kötetéből Ha ezt, ami itt következik, az a nő beszélné el, akiről szól, azok közé az úgynevezett titokzatos történetek közé volna sorolható, amelyekre nincs józan magyarázat. Úgy, ahogy én fogom itt elmondani - ahogy tényleg megtörtént -, nem egyéb mint „eset” egy újságíró életéből. Eset, amely tanulság helyett egy bábjáték figuráinak merev és keserű vigyorgásával végződik. Volt nekünk, fiatal újságíróknak egy törzsasztalunk a kisvendéglőben, ahová ebédelni jártunk. Egy napon ennél a legényasztalnál váratlanul megjelent egy idősebb kolléga a feleségével. Idegesek és rosszkedvűek voltak. Csakhamar megmagyarázták, miért jöttek ide ebédelni. Egyszerű kis háztartási tragédia történt náluk: ma reggel hirtelen azonnali hatállyal, elbocsátották a szakácsijukat.- Nagyszerűen főzött - mesélte az asszony -, de nem lehetett bírni a rossz modorát. Ma reggel is összeszólalkoztam vele a konyhában, mire mérgében a szemem láttára földhöz vágott, összetört egy tányért a régi, szép virágos szervizünkből. A lármára az uram is kirohant, és alig tudtam visszatartani, hogy tettlegességet ne kövessen el rajta. Persze, rögtön szedte a holmiját, kifizettük, és elment. Tulajdonképpen sajnálom, mert pompásan főzött. És épp az uram kedvenc ételeit. Soha olyan bablevest füstölt hússal és olyan almás rétest nem ettünk, mint az övét... Sóhajtva rendelték és ették a közepes vendéglői kosztot. Szinte megsajnáltuk ezt a két öregedő embert, akik számára ilyen nagy eset volt a jó szakácsné drámai távozása. Délután öt órakor a telefonhoz hívtak a szerkesztőségben. Akkoriban sokszor csatlakoztam a rendőrséghez, mikor érdekesebb feladatokat végzett. A detektívfőnök majdnem minden éjjeli razziára magával vitt. Alaposan megismerkedtem akkor a város söpredékével, a rendőrség által szemmel tartott és • állandóan zaklatott csavargó- és tolvajvilággal. Ezúttal is ilyen razziára hívott meg a telefonozó rendőrtiszt. Találkozás éjjel két órakor egy megjelölt utcasarkon. A mai razzia célja: rossz hírű kis szállodák éjjeli életét ellenőrizni. Megköszöntem a meghívást, és megígértem, hogy pontosan ott leszek. Akkor ezt mondta a rendőrtiszt:- A detektívfőnök úr kéreti, ne mondja el senkinek, hogy önt el szoktuk vinni a razziákra. Ha ez kitudódik, száz újságíró fog megrohanni bennünket, hogy őket is vigyük. Megígértem, hogy hallgatni fogok.- Még valamire kéri a detektívfőnök úr - mondta a tisztviselő. - Ön állandóan színházak körül él. Arra kéri a főnök, hogy valami színháznál maszkíroztassa el az arcát, ha velünk jön. Hogy meg ne ismerjék.- Nagyon szívesen - feleltem. Este elmentem a színházba, ahol Góth Sándor alaposan kimaszkírozott. Őszbe vegyülő nagy bajuszt és ugyanolyan nagy szakállat kaptam. Fekete szemüveget tettem fel. Éjjel kettőkor, mikor a találkozón megjelentem, alig ismertek meg a detektívek. Aztán indultunk a razziára. Két-három piszkos, nyomorult kis szállodát vizsgáltunk végig, mikor a hetedik kerület egyik leghírhedtebb szállodájához, a Koszorúhoz érkeztünk. A detektívek rohammal foglalták el a házat, ijesztő vágtatással dobogtak fel a rosszul világított falépcsőn és elálltak a kijáratokat. Következett a szobák egymás után való felnyitása. Úgynevezett szerelmespárok voltak a szobákban. A rendőrség főleg a nők iránt érdeklődött, és akiről kitűnt, hogy üzletszerűen űzi a szerelmet, anélkül, hogy ehhez a rendőrség beleegyezését kikérte volna, azt magukkal vitték. Az emeleten, mikor az egyik kamrát nagy dörömbölésre és „a törvény nevében!” kiáltásokra kinyitották, ijedt pár állott előttünk egy szál gyertya világánál. Egy negyven-negyvenöt éves férfi és egy szintén nem fiatal, de elég jóképű kövér nő, kissé rendetlenül öltözve, úgy, ahogy hamarjában magukra kapkodták a ruhát. A férfi igazolta kilétét: kőfaragó mester volt. A kövér nő zokogva mentegette magát:-Tisztességes nő vagyok! Ez a vőlegényem! A detektív szigorúan szólt rá:- Igazolja magát. A nő táskát vett elő, és abból kék borítékos cselédkönyvet húzott ki. A detektív belenézett a könyvbe, és kijelentette a főnöknek:- Szakácsné. Szinte mechanikusan nyúltam a könyv után. Odáig lapoztam benne, ahol az utolsó bejegyzés volt. És ott megtaláltam annak a kollégámnak a nevét és bejegyzését, aki ma délben velünk ebédelt, és aki ezt a szakácsnét ma reggel elbocsátotta. A könyvet visszaadtam a detektívnek. Ez ismét belepillantott a könyvbe, és ezt kérdezte a nőtől.- Ma bocsátották el?- Igen - zokogta a nő. A pillanatnyi csöndben, amely most következett, egy ősz szakállú, fekete szemüveges rémalak (ez én voltam) megszólalt a szoba sarkában:- Mert földhöz vágott egy tányért a virágos szervizből. A között a néhány felejthetetlen tekintet között, amelyek az embert az életen végigkísérik, látom még ma is ennek az asszonynak a tekintetét, amellyel reám, zord szakállú, fekete szemüveges rémképre nézett. Folytattam:- Ezzel szemben senki olyan bablevest füstölt hússal és olyan almás rétest nem tud csinálni, mint ő. A nő rémületében az asztalba fogódzott. Mindenki hallgatott. A halotti csöndben még ennyit mondtam:- Mi mindent tudunk. Azzal némán kimentünk a szobából, ott hagyva a szegény szerelmespárt. Ez volt az egész történet. Mint véletlen, rám nem is hatott nagyon erősen. Véletlen volt, igazi, hamisítatlan véletlen. De a kép: a homályos szobában, csöndben, mozdulatlanul álló csoport: az aranygalléros rendőrtisztek, a zseblámpás, revolveres detektívek, az elsápadt kőfaragó, a rémült, kövér szakácsné - és a konyhadráma, szerelmi nász, piszkos nyomor és rendőri szigorúság e groteszk bábjátékába váratlanul belehuhogó szakállas, pápaszemes mindentudó kísértet - ez a pillanatkép a maga ostobán fájdalmas marionettszerűségében mély benyomást hagyott bennem, amelynek csak érzem a keserűségét, de magyarázni nem tudom. Ezen az éjszakán ott mindnyájan igazán bábuk voltunk, amelyeket egy ismeretlen hatalom vigyorogva kevert össze egymással. 19
