Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
FOGYUNK? A kérdésre, hogy milyen ma, 1988-ban Magyarország demográfiai helyzete, két szemszögből kaptam választ. Az egyik az aktív szakemberé: Kiinger András, a Központi Statisztikai Hivatal népességstatisztikai főosztályának a vezetője, s mondandóját tényekre, kutatási eredményekre, friss adatokra építette. A másik vélemény szintén demográfusé, csakhogy Oroszi Zsuzsa, a Népességtudományi Kutató Intézet munkatársa már egy éve nem jár be munkahelyére, s még egy bő esztendőt tölt otthon. Az ő véleményét elsősorban aktív anya volta határozta meg, azaz érzelmek és a közvetlen környezet köréből gyűjtött köznapi, eleven tapasztalatok. Az aktív népességkutató és az aktív népességgyarapító véleménye azonban legfeljebb árnyalatokban különbözött, attól függően, hogy a nézőpont eltérése miatt a témának melyik oldala került előtérbe. Azonosan vélekedtek például a napjainkban ismét jó néhányszor emlegetett „nemzethalál”-ról. Kiinger András adatok sorával bizonyítja, hogy a gazdasági fejlődés, a nők egyenjogúsága és munkába állása, a vallási kötöttségek enyhülése vagy megszűnte, az „antibébitabletták” elterjedése és még sok más tényező hatására a termékenységi mutatók Európaszerte csökkentek, és hazánk - a maga száz szülőpárra jutó 170-180 gyermekével - korántsem sereghajtó, hanem az európai sorban valahol középtájt helyezkedik el. A kutató azonban rögtön hozzáteszi:- Figyelembe véve a gyermekhalandóságot, a meddőséget, az egyedül élők vagy elváltak jelentős számát, a lakosság utánpótlásához minden száz családban 210-220 gyermeknek kellene születnie. A hatvanas évek eleje óta tehát „mínuszban vagyunk”. Ezt a nyolcvanas évek eleje óta nem elsősorban a születések számának csökkenése, hanem a népesség fogyása, a halandóság magas szintje okozza. A demográfus szerint: ha nálunk is olyan alacsony lenne a halálozási arány, mint a szomszédos Ausztriában, akkor - ugyanilyen termékenységi arányokkal számolva - aktív népszaporulati mérleggel büszkélkedhetnénk. De ez már egy másik írás témája lehet. Azzal azonban így is büszkélkedhetünk, hogy a régebbi népesség-előreszámítások becslései nem következtek be. A nyolcvanas években az egy családra jutó gyermekek száma nem csök-Két szemszögből MIÉRT kent tovább, szinte általánossá vált a kétgyermekes családmodell, az egygyermekes szülők aránya csökkent, a háromgyermekeseké pedig valamelyest növekedett. üíííí Hií üií ííiíí Oroszi Zsuzsáék ezek szerint a nyolcvanas években tipikus családnak számítanak: férj, feleség, két gyermek. Közelebbről nézve, persze, nem azok. Már csak azért sem, mert a családapa - gépészmérnöki és filozófiai diplomával - egy hanglemezboltnak a vezetője. A „különösség”-nek azonban mégsem ez a fő oka, hiszen az ilyen, többnyire anyagi okokból történt pályaelhagyások nem mennek ritkaságszámba. Ami miatt Oroszi Zsuzsa „nem mindennapos esef’-ről beszél, az elsősorban az, hogy 35 esztendősen, házasságának tizenötödik évében, kerek egy évtizeddel kislánya világrahozatala után szánta el magát újabb szülésre és a gyermekgondozási díj (közkeletű rövidítéssel a gyed) igénybevételére. Hogy miért váratott magára oly soká ez az elhatározás? Erre Oroszi Zsuzsa nem tud határozott választ adni, holott kutatóként 1980-tól 1986-ig maga is azt firtatta: miért, milyen tényezők vagy indokok alapján döntenek a szülők az utódok számáról, születésük idejéről. Az interjúkból kiszűrt információkat mérlegelve, ő elsősorban a környezet „nyomására” gyanakszik. És ezt saját tapasztalatai is megerősítik. Ha nyíltan kevesen mondták is ki, mindig hallani vélte a kérdést: „Miért van ennek csak egy gyermeke?!” És benne érezte a levegőben a kislányáról formált előítéletet: „Egyke, szóval afféle elkényeztetett nebáncsvirág!” Félt a vádtól is: „Önző szülők, csakis önmagukra gondolnak, a szórakozásukra meg a karrierjükre!” Ráadásul ez utóbbiban volt is valami igazság.-Tanulással, publikációk'megírásával, a doktori disszertáció elkészítésével foglalkoztam - vallja be Oroszi Zsuzsa. - Persze, fontos dolgok voltak ezek is, de ráértem volna velük, és akkor kisebb lenne a korkülönbség a két gyerek között. Azt is elárulja, hogy egy-másfél éve még nem volt bizonyos abban, hogy jól döntött-e, amikor a második gyermek mellett döntött. Tudta ugyanis jól, hogy a családi munka*» 6
