Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-18 / 6. szám
Isten, áldd meg - Jáván Jáva szigetén, Djakartából távoli lakhelyünk, Surabaya felé igyekezve, autónk rádiójából váratlanul a magyar Himnusz hangjai szólaltak meg. Míg a kocsi fényszórói a monszunban hajladozó pálmák körvonalait simogatták, a dallam hatására valami különös, szinte eufórikus érzés vett rajtam erőt, mintha a föld másik oldaláról egy láthatatlan fényszóró a szívemet simogatta volna... Nem tudtam szólni, könnyes lett a szemem. A dallam utáni csendben, dán feleségem szólalt meg először: „Mily végtelenül szomorú és milyen gyönyörű a magyar Himnusz...” Elgondolkoztam a megjegyzésen és kerestem a választ, hogy tulajdonképpen miért is olyan megrázóan szép a magyar Himnusz? Elfogultság lenne? Hiszen hazája himnuszát minden nép a legszebbnek tartja a világon, és hallatára a büszkeség érzete tölti el. Ez az érzés viszont, ami bennem keletkezett, távolról sem a büszkeség érzete, hanem valami mélyebb, valami nemesebb. Mi hát ez a különös érzéshullám, mi ez a lágy és gyengéd meghatódottság, mely életünk más nagy érzelmeivel, a szerelemmel vagy a barátsággal aligha hasonlítható össze? Megpróbáltam felidézni magamban egy ehhez hasonló, már átélt érzést. Meglepődve jöttem rá, hogy igen, ilyen érzést már átéltem és az nagyon régen, gyermekkoromban történt. Apám egyszer az ölébe vett, megsimogatta a fejem, gyengéden magához ölelt és rám nézett csodálatosan meleg, barna szemeivel... és akkor úgy éreztem, hogy kezébe vette a szívemet, és én - mint a kölyökkutya - vinnyogni szerettem volna a boldogság, a hála és meghatódottság érzéseitől... Ma már tudom, hogy azok az érzések öntudatlanul foglalták magukba a szőkébb származástudatot, a valakihez-valamihez való tartozás első eszmélését is. Ez tehát az összefüggés a két érzelem között! Amikor a közvetlen származástudat - az anyanyelv misztériumán keresztül - kiterebélyesedik, és egy magasabb régióba lép: eggyé forr a nemzeti származástudattal, a magyarságtudattal. De miért is szép ez a magyar Himnusz? Hiszen majdnem minden hiányzik belőle, amiről más nemzetek himnusza dalol. Nincs benne szó sem a királyról, de semmilyen más földi hatalom képviselőjéről sem. (Talán ezért, mert ó hányán ezek közül süllyedtek az emberi méltóság színvonala alá?) Nincs szó benne az ország dicsőségéről és hatalmáról sem. Vagy hogy többnek akarná érezni magát másoknál, vagy bármiben élenjáró kívánna lenni. Az ország természeti szépségeit sem dicséri, mint ahogy második hazám himnusza, a dán himnusz olyan kedvesen énekli: „Det er et yndigt land... - bűbájos egy ország ez...” A zene dallama sem egy pattogó induló, vagy egy pátosszal fűtött dicsőítés, klasszikus dallamokat sem használ fel a nemzeti öntudatosításra. A magyar himnusz egy halk és megrázó ima, melyben a dallamot lehetetlen akár csak eldúdolni is anélkül, hogy a szöveget ne kövesse a száj vagy a gondolat. Méltóságosan lassú és végtelenül komoly, mert múltról és jövőről, egy kicsi ország létéről van benne szó. ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART..., - ebben az egyszerű mondatban mennyi minden benne van: Az első szó: ISTEN. Talán már a sámánok istenétől kezdve foglalja magában a felvett kereszténység Istenét, sőt a vallásokon túl - mint Madách a Világmindenség Urához szól. A második szó: ÁLDD MEG... Nem azt kéri az Úrtól, hogy tedd naggyá, tedd gazdaggá ezt a népet, hanem szerényen csak annyit kér, hogy áldd meg! Áldást kérni pedig azokra szoktak, akik alapjában véve jók és tiszták és ártatlanok. A Kicsikre, mert a Nagyok úgyis erősek. Félteni és megáldani a Kicsiket kell, hogy életben maradhassanak a Nagyoktól és a Természet katasztrófáitól. A harmadik szót: A MAGYART... Nem a királyt, a hatalom birtokosait, hanem őt, aki ezt az országot verejtékével teremtette, a magyart! Mert ebben a szóban benne van az Ország, a Haza, a Nemzet folytonossága, sőt még az ország élén álló az a Magyar is, aki nem tesz semmilyen különbséget magyar és magyar között. A Himnusszal kapcsolatban még egy pár szót a nosztalgiáról. Gyakran használt szó lett az utóbbi évtizedben, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon is. Használjuk már szinte mindenre vonatkoztatva, az ételtől kezdve a filmeken át a slágerekig. Pedig az eredeti görög szó pontos jelentése: Vágyakozás a távoli szülőföld után... A honvágy érzését a legtöbb ember átéli a szülőföld elhagyásakor, sőt a turista is érezheti a pár hetes külföldi tartózkodása vége felé. Ez a kínzó érzés idővel lecsillapodhat és látszólag meg is szűnhet. De sohasem végérvényesen. Mert a Himnusz dallama az a Nagy Varázsló, mely ezt az érzést, bárhol a világon, újra és újra életre kelti! BARTHA TIBOR SURABAYA - KOPPENHÁGA Beszélgetésünkre a kanadai Musée des Arts Decoratifs által szervezett életmű-kiállítása kínált alkalmat. Az Egyesült Államok hat városában, majd Montreálban bemutatott kerámiák a budapesti Iparművészeti Múzeumból Bécsbe, Londonba és Helsinkibe vándoroltak. A most 82 esztendős Zeisel Éva, akit több szaklap a modem amerikai kerámia úttörőjének nevez, lebilincselően mesél eseménydús életéről:- 1906-ban Budapesten születtem, Stricker Évaként. Édesapámnak, Stricker Sándornak Csehországban volt textilgyára, édesanyám, dr. Polányi Laura történész volt. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János növendéke voltam, ám csak három szemesztert végeztem. Tanonc lettem, majd az első magyar női fazekassegéd. Egy Istenhegyi úti kert melegházában volt a fazekasműhelyem. Vándorkiállításom már ebből az időből is bemutatott több mázatlan cserepemet; vázákat, cukor- és gyertyatartókat, lámpásokat. 1927-ben kíváncsiságból Hamburgba mentem, ahol a Hansa Kunstkeramiknál képeztem tovább magam. 1928-ban több díszlettervet készítettem Palasovszki Ödön budapesti avantgárd kabaréja, a Zöld Szamár számára. Ugyanebben az évben Németországba költöztem, ahol különféle stúdiókban keramikusként dolgoztam. 1932-ben kíváncsiságom Oroszországba vitt, ahol öt és fél évig éltem, mint oszt-TALÁLKOZÁS ZEISEL ÉVÁVAL rák állampolgár. A harkovi és leningrádi porcelángyárban készítettem kerámiákat. A koncepciós perek idején egy Sztálin elleni merénylet előkészítésében való részvétellel vádoltak meg. Ezért 1936 májusától 1937 szeptemberéig börtönben voltam. Ekkor kikerültem Bécsbe, ahonnan - az Anschluss után - Londonba utaztam nagybá-PÁRIZSBAN A MAGYAR AVANTGÁRDRÓL Irodalmunk mindig arra törekedett, hogy eljusson a nagyvilág nyilvánossága elé, s bizony egy kevésbé ismert nyelv irodalma ezt nem könnyen éri el. Nos, nemrégiben jóleső érzéssel nyugtázhattuk, hogy Kassák Lajos születésének századik évfordulója alkalmából több francia intézmény: a Pompidou-központ, az Országos Kutatási Központ (CNRS), a Sorbonne illetve az Európai Filozófiai Egyetem, az írók Háza, valamint a párizsi Magyar Intézet összefogása révén előadások, kerekasztal-beszélgetések, vetítések és kiállítások adtak képet a magyar avantgárd irodalom és művészet alkotó egyéniségeiről, műhelyeiről és hagyományairól. Nehéz volna felsorolni mindazokat, akik szerepet vállaltak a magyar avantgárd múltjának e nagyszabású bemutatásában. Hadd hivatkozzak mégis néhány budapesti irodalomtudósra és művészettörténészre, például Tordai Zádorra, Nyirő Lajosra, Körner Évára, illetve több párizsi tudósra, íróra és művészre, így Blaise Gautier-re, a Pompidou-központ népszerű „élő folyóiratának” („revue parlée”) szerkesztőjére, Jean-Pierre Faye, Marc Ferro, Agnés Sola, Claude Karnoouh, Passuth Krisztina és Kassai György ismert irodalom- illetve művészettörténészekre, Alain Cunyre, a népszerű párizsi színművészre és Richard Fontanára, a Comédie Franfaise művészére. De mindenekelőtt Georges Baalra, azaz Balassa Györgyre, aki az Országos Kutató Központ munkatársaként nemcsak megszervezte és létrehozta a párizsi magyar avantgárd napokat, hanem mint műfordító és konferenciavezető is igen sokat tett a találkozó eredményességéért. Az ő színházi társulata, az Atraal Théátre mutatta be Déry Tibor Kis család, vagy mii eszik reggelire? című dadaista komédiáját, s hadd emlékeztessek arra is, hogy Georges Baal néhány esztendeje már lefordított, megjelentetett és bemutatott egy másik Déry-darabot is: az Óriáscsecsemőt. 6
