Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-03-04 / 5. szám

AZ ARANYHOMOK VENDÉGLŐSE Jó étvágyú embernek ínycsiklan­dozó olvasmány a vendéglői étlap, kiváltképp, ha az olyan ötletes, hogy felér egy kisebb szakácskönyvvel is. A soltvadkerti Aranykornak vendég­lőben például nyíltan kiteregeti a szakács az étlapon konyhaművésze­tének fortélyait, és így dupla élvezet az étkek között böngészni. A vendég itt nem „zsákmabacskát” rendel, elő­re tudja, hogyan, miből készül a ki­választott étek. De idézzünk csak az étlapról! „Őreglegény bableves. Egyszerű bablevesbe szórok egy kis tárkonyt, oabérlevedet, tálaláskor egy beleütött tojással gazdagítom. ínyencpecsenye. Frissen sült ser­tésszeletre és burgonyára különleges fűszerekkel ízesített, csíkokra vágott sertésmájból, veséből, velőből és gombából készült ragut teszek. Csirkecomb, ahogy Jani bácsi sze­reti. A zsenge csirkemájat gombá­val, zöldborsóval és petrezselyemmel kevés forró zsírban megfuttatom és ropogósra sült csirkecombra öntöm. Sült burgonyát adok mellé. Jani bá­csi, vendéglőnk örökös tagja, vad­kerti vöröset iszik hozzá, előtte meg egy kupica étvágycsinálót. Marhapörkölt Szakálné módra. A ledarált marhahúst tejbe áztatom, majd fűszerezve gombócokká gyú­rom és pörköltszaftban megfőzöm.” Az étlapról kiderül, hogy a csir­kecomb névadója, Jani bácsi törzs­vendég — azt pedig hetedhét határ­ban is tudják, hogy a marhapörkölt értelmi szerzője, Szakálné a saltvad­­kerti vendéglő tulajdonosának hites élete párja, segítője. Nem túlzás hetedhét határról be­szélni, mert az Aranyhomak híre még ennél távolabbra is eljutott. A vendégkönyvbe bejegyzett elragad­tatott sorok tanúsága szerint kül­honban is sokan ismerik. A kisven­déglő jó hírét bizonyítja, hogy el­nyerte a Magyar Szakácsok és Cuk­rászok Szövetsége, és a Gasztronó­miai Újságírók Nemzetközi Szövet­sége (a FIPREGA) védnöki tábláját. Napjainkban csaknem száz étterem viseli ezt a táblát, ám többségük el­1. A könyvtár egyik becses darabja 2. Szakái László és gyűjteményének egy része 3. Az egyik legféltettebb kincs 100 esz­tendős: a német nyelvű miniatűr sza­­kácsköny 4. A könyveken kívül Szakái László régi menükártyákat, itallapokat és ven­déglátással kapcsolatos címkéket is gyűjt FOTO: KOZAK ALBERT ső osztályú nagy szálloda étterme, s csak kettő akad köztük, amely ma­gántulajdonban lévő kisvendéglő. Az egyik a soltvadkerti Aranyhomak, a másik a szentendrei Aranysárkány. Szakái László azonban nemcsak másfél évtizede magas színvonalon működő vendéglőjéről, kitűnő kony­hájáról és vendégszeretetéről, hanem ritkaságszámba menő szakácskönyv­­gyűjteményéről is híres. — Hogyan kezdődött a gyűjtő­­szenvedély? — Szinte gyerekfejjel kezdtem el gyűjteni a könyveket, szakmai kí­váncsiságból. Érdekelt minden konyhaművészettel, vendéglátással kapcsolatos irodalom, s ezt aligha ta­lálhattam volna meg könyvtárban. Ahogy szaporodott a gyűjtemény, úgy sokasodtak a kapcsolataim. Le­velezek külföldi gyűjtőkkel is, és gyakran meglepnek ajándékba kül­dött könyvritkaságokkal. Így adódott, hogy könyveim száma egyre nőtt, s lassan teljesen ellepi a szobám fa­lait. — Melyek a legértékesebb darab­jai a gyűjteménynek? — Nehéz erre a kérdésre vála­­szólni, azt sem tudom hirtelen, hogy melyiket soroljam. Tatán a legki­sebbel, a kedvencemmel kezdeném. Száz éve adták ki ezt a 17X22 nam­es német nyelvű, gót betűs miniatűr könyvecskét. Akadnak persze régeb­bi darabok is. Itt van például az 1742-es kiadású Nagyszombati Sza­kácsmesterség Könyvecskéje, és ki­csit korábbról 1724-ből Goethe nagy­apjának kézírásos szakácskönyve. Féltve őrzöm a Csáktornyái Zrínyi­udvar kézírásos könyvét is, valamint a világ első szakácskönyvének ha­sonmás kiadását. Kevesen tudják, hogy ez a könyv első ízben 1581-ben látott napvilágot. — Egy vendéglős pusztán hobbi­ból gyűjt ma régi szakácskönyveket, vagy netán használni is tudja őket napi munkája során? — Én nemcsak gyűjtöm, rendez­getem a könyveimet, hanem haszon­nal forgatom is őket. Éttermünk kí­nálatában több olyan étel szerepel, amely régen elfelejtett receptek fel­elevenítésével készül. Különösen a népszokások és ünnepek, valamint a konyha kapcsolata foglalkoztat. A közelmúltban jelent meg ebben a témakörben az első könyvem. „Régi ünnepek a konyhában” címmel. Ügy tervezem, hogy egész sorozatot írok hasonló témáról, a következő könyv a „Disznótoros”, kézirata már nyomdában van. — Ahogy hallgatom, nyilvánvaló számomra, hogy szabadidejét is a gasztronómia jegyében tölti. — Végtelenül szeretem a szakmá­mat, ezért nem érzem ezt áldozat­nak. Egyébként is néhány év múlva lesz majd segítségem. Két tizenéves fiam most már szintén a vendéglátó szakmát választja hivatásul. Nem divat mostanában az apa nyomdo­kaiba lépni, így nekem külön öröm és megnyugvás, hogy lesz a család­ban utánpótlás. Egy kétszintes családi házban él­nek és dolgoznak. A földszinten van a vendéglőjük, a felső szinten a la­kásuk és az értékes gyűjtemény. — Az átutazó vendégeket bizonyá­ra nem szokta meginvitálni a könyv­tárába. Honnan tudnak mégis e gyűjteményről? — Aki látni akarja a könyveimet, annak szívesen megmutatom. És amikor hívnak, kiállításokra is elvi­szem a legszebb, legértékesebb dara­bokat. Tavaly, a Tavaszi Fesztivál idején, Kecskeméten láthatták a gyűjtemény egy részét, idén pedig ugyanebben az időben Sopronban lesz kiállításom. A. É. 26

Next

/
Thumbnails
Contents