Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-04 / 5. szám
— A fizikusok, de nyugodtan mondhatom, a természettudósok többsége szereti a hasát, sokan közülük kitűnően főznek is, speciális technikájukat mégsem szokták a konyhában felhasználni. — Miért? — Talán mert azt hiszik, hogy egy olyan komoly dolgot, mint a labortechnika, nem szabad hazavinni a konyhába. Lehet azonban, hogy tévedek. Másfélékét éve el is határoztam: „kinyomozom”, hogyan vélekednek természettudós kollégáim a konyhaművészetről. A „nyomozást” egy közönséges halandó bizonyára úgy bonyolította volna le, hogy megkérdez a dologról néhány kollégát, aki éppen szembe jön véle a folyosón. De ha „az úr a pokolban is úr”, akkor a tudós a konyhában is tudós. Kürti Miklós elhatározta: ő egy jól körülhatárolható, statisztikailag is hiteles „mintát” vesz a tudósok, kutatók közül. így történt, hogy a professzor és felesége nem kevesebb, mint kilencszáz levelet írt, címzett meg és adott föl. Ennyi ia Royal Society rendes és tiszteletbeli tagjainak száma, s mint tiszteleti tag kapott ilyen levelet Szentágothai akadémikusunk is. E levélben egyetlen kérdést fogalmaztak meg Kürtiék: „Hajlandó lenne-e Ön arra, hogy megírja véleményét a konyhaművészetről, esetleg küldene-e ötleteket, recepteket is egy később kiadandó antológia számára?” A válaszolók száma megközelítette a félezret. Ez pedig igen jó arány. Igaz, kereken egy negyedük azt írta, hogy nem tud a kérdésre érdemben fejelni. Vagy azt, hogy nincsen elküldhető receptje. Vagy azt, hogy receptje, véleménye lenne ugyan, de nem járul hozzá a névvel való közléshez. Az ideát azonban ők is kitűnőnek tartották, s jelezték, hogy az antológiát szívesen megvásárolnák. Körülbelül ugyanennyi természettudós akadt, aki ígért vagy már küldött is anyagot. És mit ad a tervezett kötethez az, akinek fejében az ötlet megfogant? — szegezem a professzor mellének a kérdést, remélve, hogy így, kerülő úton, megtudom, mi az az étek, amit a tudós fizikus oxfordi konyhájában legszívesebben készít. Határozott választ azonban nem kapok. — Még nem tudom. Talán a báránypaprikás receptjét. Ezt főztem néhány esztendeje az úgynevezett Food-Symposiumon is. Ez egy ételbemutató és főzési tanácskozás, amelyet évente rendeznek meg Oxfordban. Ennek az első napján buffet-lunch van, amelyre mindenki hoz valamit. De az is lehet, hogy a dobostorta receptjét írom meg vagy esetleg a trifle-ét. Ez a trifle egy híres angol sütemény, talán a somlói galuskához hasonlítható. Piskótatészta, rá eperdzsemet, angolos tojáskrémet, tejszínhabot, cukrozott gyümölcsöt és tört mandulát szokás tenni. A legfontosabb pedig az, hogy az egészet jól meglocsolják sherryvel. Egyszer, amikor magyar vendégeim jöttek, elkészítettem a trifle magyaros „változatát” is. Ez abban állt, hogy a piskótatésztát nem sherryvel, hanem barackpálinka és baracklé keverékével locsoltam meg, eperdzsem helyett baracklekvárt tettem rá, és az egészet barackszeletekkel díszítettem. — És sikere volt a magyaros változatnak? — (Nyugodtan mondhatom: nagy sikere, és nemcsak a magyar vendégek körében. Pedig volt összevetési lehetőségük, ugyanis mind a kétféle trifle-t elkészítettem, a klasszikus angolt is, a barackos magyart is. Ekkor éreztem úgy, hogy egyenesen előrukkolhatok a rég előkészített kérdéssel: — Végül is az asztal mellett kosztosként vagy a konyhában ínyesmesterként, melyik ételt szereti jobban: a magyarost vagy az angolost? A válasz salamoni: — Mindenből a jót! GARAMI LÄSZLÖ A SZERZŐ FELVITELEI 15
