Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-04 / 5. szám
HELVÉCIÁI TALÁLKOZÁSOK „A négynyelvű Svájc” monográfiát böngészem. Borítóján beszédes jelkép: négy kártyalap a Helvéciái őskantonok címerével. Eszembe jutnak a magyar kártyából jól ismert svájci szabadsághősök: Teli Vilmos, Stüszi vadász, a Kuoni pásztor. Kevesen tudják, hogy mindez nem svájci „import”: ők ugyanis kizárólag a magyar kártyán szerepelnek, Schiller Telidrámájának hazai népszerűsége nyomán. A négynyelvíí haza Svájc minden polgárának joga van a hivatalos nyelvek — német, francia, olasz és rétoramán — bármelyikén a hatóságokhoz fordulni. Élő cáfolataként az értelmetlen — ám sajnos napjainkban is létező — „egy állam — egy nyelv” rögeszméjének. Ugyanakkor — vagy talán éppen ezért — akárhány svájci franciát megkérdeztem: közelebb állónak érzi-e magához a franciaországi franciát, mint a svájci németet, a válasz minden esetben ez volt: Nem! Az ország nyelvi pluralizmusa tehát egyáltalában nem zárja 'ki a svájci identitástudatot. Sőt, annak természetes velejárója. A Svájci Államszövetség kulturális intézetének, a — jellemző módon latin nevű — Pro Helvetia alapítványnak sajtófőnöke, Max Ny fielet, készséggel sorolja a legfrissebb statisztikai adatokat. Eszerint az ország 6 484 800 lakosából 960 674 az állandó jelleggel itt élő külföldi. A svájci magyarok számáról pontos felmérés nem készült, de megbízható becslések szerint számuk — beleértve a Magyarországgal szomszédos államokból betelepülteket is — 20 000-re tehető. A svájci magyaroknak csaknem a fele 1956—57-ben érkezett az országba. Zürichi magyar emlékek A zürichi Zentralbibliothekben hat magyar könyvtáros dolgozik. (Az egész országban jóval több, hiszen például a berni Kelet-Európai Könyvtár vezetője Gosztonyi Péter történész, a genfi Egyetemi Könyvtár egyik osztályának élén Vajoy Szabolcs történész IN DANKBARER ERINNERUNG AN DIE AUFNAHME VON 30 /ON DEN GALEEREN BEFREITE* NGARISCHEN PROTESTANTISCHE EDI GERN UND 1HRFN AUFENTH/ K- j IN ZURICH 1676-1677 $ A magyar protestáns gályarabok emléktáblája a zürichi Grossmünster bejáratánál a költő, novellista, Lökkös Antal áll.) Zürichben számos értékes hungarikát őriznek. Időrendben egy XVI. századi horoszkóp az első; kiemelésre kívánkozik Aulich honvédelmi miniszter kézirata 1849-ből, vagy Eötvös József hat levele. Jelentős, önálló egység a reformációtörténeti anyag. A Magyarországról gályarabságra hurcolt protestáns prédikátorok közül több Zürichen keresztül tért vissza hazájába. A kézirattár vezetőjének jóvoltából kézbe vehetem az egyik volt gályarab levelét. „T. Rimaszombati János uramnak, velem sokat szenvedő jó akaró komám uramnak becsülettel adassák” — olvasom a címzést. „Sok nehéz bujdosásunk után érkeztünk Utrechtbe 'a Rajnán — folytatódik a beszámoló, hol Burmán uramék jó szívvel láttak és vöttek bennünket. Ugyanitt találtam a kegyed atyjafiára, Szombati uramra, fci veszprémi mester volt... írom ezt sok ezer hajókkal kömyülvett Amszterdamban 1676 die 12 septembri, kegyelmed igen jó akaró komája: Beregszászi István.” A magyar prédikátorok zürichi tartózkodásáról nemcsak a könyvtárban őrzött levelek vallanak: a zürichi magyarok nemrégiben német nyelvű emléktáblát helyeztek el tiszteletükre a Grossmünster templom falán. Egy „kalandozó” magyar Vevey-ben, a Genfi tóra nyíló otthonában beszélgetünk Vajay Szabolcs professzorral, a magyar középkor ismert kutatójával: — A Pázmány Péter Tudományegyetemen doktoráltam jog- és államtudományból — emlékezik a mindig jó kedélyű, színesen mesélő tudós. — Egyéves svájci ösztöndíjat kaptam, közben a németek megszállták Magyarországot, ezért nem utaztam haza. 1946-ban részt vettem a párizsi békekonferencián, majd — kihasználva spanyol nyelvtudásomat —Argentínában telepedtem le. Egy kulturális intézetben dolgoztam öt évig. Kiállításokat, koncerteket szerveztem, még balettiskolánk is volt. Főnököm azonban rossz viszonyba került az akkori argentin diktátorral, Perón tábornokkal, aki egy szép napon bezáratta az intézetet. Ekkor gyorsan visszajöttem Európába. Perón bukása után a párizsi UNiESCO-ban az új, demokratikus Argentína képviselője lettem. A Társadalomtudományi Osztályra kerültem, ahol harminc latin-amerikai ország referense voltam negyed századon át. Hogy mit csináltam? Egyetemeket szerveztem, könyvtárakat alapítottam; igyekeztem javítani a földrész népeinek kulturális helyzetén. — Közben a „kalandozó” magyarokról és a Szent Koronáról publikált forrásértékű tanulmányokat ... — Igyekeztem otthon sokáig elhanyagolt témákat kutatni vagy olyanokat, amelyek forrásanyaga csak Nyugaton volt hozzáférhető így például a katalán templomfelszentelések egy figyelmen kívül hagyott leírásából megállapítottam, hogy kalandozó eleink a X. században Katalóniába is eljutottak. A Szent Korona viszontagságairól már hazahozatala előtt írtam, és jelen lehettem a Nemzeti Múzeum első tudományos ülésszakán is, ahol a koronát megvizsgáltuk. — Lapunk hasábjain is folyt vita arról: vajon mikor ferdült el koronánk keresztje. Mi erről az ön véleménye? — A mai kereszt szerintem nem azonos az eredetivel. Azt '1556-ban János Zsigmond — amikor a koronát visszaadta Ferdinándnak — talizmánként a nyakába akasztotta. Tőle a kereszt Báthori 'Zsigmondhoz került, akitől prágai fogsága idején elvették. A prágai kincstárat viszont a harmincéves háborúban a svédek kirabolták, itt tehát nyoma veszett az eredetinek. Feltételezésem szerint az új — tehát XVI. századi — kereszt furata 6
