Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-01-08 / 1. szám

MAUZÓLEUM A HONFOGLALÁS 1100. ÉVFORDULÓJÁRA

A székesfehérvári Boldogasszony-bazilika a középkori Magyarország legnagyobb temploma, egyik legjelentősebb egyházi központja volt, emellett a királyi hatalom fontos jelképe is. Itt őrizték a királyi jelvényeket — koronát, kardot, jogart, palástot —, itt zajlottak le a koronázási szertartások, s nagyrészt ide temetkeztek uralkodóink századokon át. Szent Istvántól (1038) Szapolyai Jánosig (1540) tizenöt magyar királyt temettek el a bazilika épületében, köztük Könyves Kálmánt, Károly Róbertét, Nagy Lajost, Hunyadi Mátyást.

E templom tehát többet jelenthetne számunkra, mint a franciáknak a Párizs melletti Saint Denise székesegyház, vagy az angoloknak a Westminster Abbey — hiszen ezek csak királyi temetkezési helyek voltak, s mint ilyenek állnak ma is a történelmi érdeklődés és kegyelet középpontjában.

A székesfehérvári bazilika sorsa azonban egészen másként alakult. Mindössze alaprajzának egy része látható a város romkertjében, s csak az itt 1848 decemberében kútásás közben előkerült III. Béla-maradványokról tudjuk bizonyossággal, hogy azok középkori Árpád-házi uralkodónk csontjai.

*

Székesfehérváron az első templomot Szent István emeltette uralkodása elején, valamikor 997 és 1000 között, majd alig másfél évtizeddel később kibővíttette hetvenhat méter hoszszúra és harmincnyolc méter szélesre. Ezzel a legnagyobb hazai templommá tette, méretét tekintve nagyobb, mint a mai Mátyás-templom a budai Várban. A középkor korai szakaszában a királyok általában a maguk emelte templomokban, monostorokban temettették el magukat (I. Endre Tihanyban, IV. Béla Esztergomban stb.), mégis a székesfehérvári hatalmas bazilika a 12. századtól kezdve „divatos” temetkezési hellyé vált.

Kralovánszky Alán régész, a Magyar Nemzeti Múzeum osztályvezetője ezzel kapcsolatban említi, hogy Salamon király 1087-ben bekövetkezett halála után két irás utal sírhelyére: az egyik Pulát jelöli meg, a másik annyit mond, hogy „Székesfehérvár falain kívül”. Ezt ma már nem földrajzi meghatározásként, hanem irodalmi fordulatként értékeljük, információs értéke annyi, hogy nem a szokásos helyre temették.

— A következő évszázadok során — folytatja a kutató — támadtak a templomnak vetélytársai; közülük legfontosabbá a Szent László által alapított nagyváradi székesegyház vált, itt nyugodott az alapítón kívül II. István és Zsigmond király. De azt követően, hogy Károly Róbert a XIV. század elején ismételten átépíttette a székesfehérvári bazilikát — boltozatot emeltetett az addigi famennyezet helyére és vörös márvánnyal burkoltatta a padlót — ismét uralkodóink fő temetkezési helyévé vált.

Természetes, hogy az évszázadok során a bazilikában rengeteg érték halmozódott fel. Korabeli forrás szerint 1502-ben II. Ulászló koronázásakor hatvan arany és aranyozott ezüst hermát állíthattak az oltárra. Ez a gazdagság még a várost 1543-ban elfoglaló törököket is elkápráztatta. Dzselálzáde Musztafa krónikás így írt: „A templom minden szegletében és zugában drága márványból vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében híres és hatalmával kérkedő padisah volt... kiknek fejükre csillogó koronát, mellükre arany és ezüst kereszteket és kardokat tettek, ujjaikra nagy értékű gyűrűt húztak ékességül.”

— A közvélemény kizárólag a törököknek tulajdonítja a templom értékeinek elrablását, a királysírok kifosztását, a bazilika lerombolását. Azonban a krónikákból tudjuk, hogy előbb is előfordultak lopások — hivatkozik Kralovánszky Alán Hartvik püspök 1114 és 1116 között írt Szent István legendájára —, amely megörökíti azt a mai szemmel legalábbis furcsának tűnő történetet, miszerint István király 1083-as szentté avatásakor a bazilika kincstárának őrét, Mercurius szerzetest László király kitiltotta a szertartás közeli résztvevői közül, ö a hírt meghallva szomorúan üldögélt a templom kórusán, amikor megjelent előtte egy fehérruhás angyal és kis csomagot adott át neki. Ezt kibontva Szent István jobb kezét találta benne, rajta a gyűrűvel. Mercurius magával vitte az ereklyét bihari családi monostorába. Ily módon jött létre a Nagyvárad melletti szentjobbi apátság. Az első fosztogatás sem a török nevéhez fűződik. Hunyadi Mátyás halálának évében, 1490- ben a trón utódlásáért kirobbant harcok során

I. Miksa császár zsoldoscsapatai Székesfehérvárt is elfoglalták és kirabolták.

A szomorú esetet így jegyezte le Antonio Bonfini, Mátyás király humanista történetírója: „A sváb gyalogosoknak, akik a zsákmányt előre lekötve vállalkoztak arra, hogy a várost elfoglalják, a prédálásra engedélyt adott a császár ... Akadtak, akik betörtek az isteni anya templomába és a szent királyok kápolnájába is, közülük három, mint mondják, az isteni Mátyás sírja fölött öldökölt, és már száradó hulláját szét akarta darabolni.”

— Állítólag az első napok után a császár parancsot adott a szent helyek, így a bazilika védelmére. De hogy addig mennyi kárt okozlak, nem tudhatjuk — fűzi hozzá a korabeli krónikához Kralovánszky Alán. Az igazi pusztítások ezután következtek. Az első székesfehérvári szandzsák bég — a budai pasa fia — Ahmad, mint a korabeli forrásokból tudjuk, a saját szakállára kezdte fosztogatni a templomot. Feljelentették a szultánnál, vissza kellett adnia az eltulajdonított értékeket. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy azok visszakerültek a templomba. A Székesfehérvárra érkező szultáni kincstáros foglalkozásához méltó alapossággal felleltározta a bazilika kincseit, s elvitte Isztambulba.

Az esemény még a következő évszázadban is indulatokat keltett, amikor Bethlen Farkas erdélyi történetíró így fogalmazott: „Ezek után a császári (ti. a török szultáni) pénztárnok szorgalmatosán megvizsgálta a fehérvári szentegyház minden rejtekeit, a királyok sírhelyeitől sem tartózkodott, áthágván a nemzetközi jogot, mi szerint az elődek sírjai iránt mindig kegyelettel viseltettek. Elszedett hát mindent a sírokból, minek árát remélte kapni. Találta pe^s a királyok koronáit, kormány pálcáit, golyóit, amelyeket kezökbe adni volt szokás, és melyek tiszta aranyból vagy ezüstből voltak készítve, ezen kívül talált aranyláncokat, nagy becsű drágaköveket a gyűrűkön, s mindent legnagyobb szorgalommal Soliman számadásába betudott.”

Ezt követte még egy ismert rombolás: 1568. november 29-én kelt az a szultáni levél, amely

szerint a „szent dzsámiból, a hitetlenek síremlékeiből a még meglévő maradványokat” el kell távolítani. S folytathatnám a sort. Az 1601-es keresztény ostromkor a lőporraktárnak használt templom egyik tornya felrobbant. A helységet egy évre elfoglaló vallonok és németek ismét végigfosztogatták a várost. Sőt, tudjuk, hogy 1602-ben egy éjszaka néhány katona felrobbantotta a Nagy Lajossírkápolna fedlapját, s ha még maradt benne valami érték, azt elvitték. Ami tény: a török 1688. május 19-i kivonulása után a székesfehérvári bazilika csak egy romos, teljesen kifosztott templommaradvány volt.

n niii|)|.

Bél Mátyás evangélikus lelkész, történetíró, aki valószínűleg 1702-ben járt Székesfehérváron, így kesergett: „A templomnak ... a romjait is alig lehet megtalálni — ami örökké fájdalmas marad — a királysíroknak még csak nyomuk sem maradt...”

*

— A székesfehérvá. ''^zilika — és a benne található királysírok — pu .ztulása sajnos nem egyedi eset, emlékeztet rá a Nemzeti Múzeum régésze. — IV. Béláról bizonyosan tudjuk, hogy Esztergomban, a ferencesek templomában helyezték örök nyugalomra. De a templom mind a mai napig „nem került elő”, így azt sem tudjuk, hol keressük a sírt.

I. Bélát Szekszárdon temették el. Mintegy két évtizede feltárták az általa alapított temető kápolnáját — a megyeháza kertjében — de semmi nyomát nem lelték a sírjának.

Nagyvárad, a másik jelentős királyi temetkezési hely sem járt jobban a többinél. A „nemzetietlennek” nevezett XVIII. században a katedrális helyére laktanyát építettek, minden valószínűség szerint akkor pusztultak el a királysírok.

A királyi székesegyház fenntartását még az alapító Szent István a székesfehérvári káptalanra bízta, az anyagi alapot a 27 falu adomá-14