Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-19 / 4. szám
és Bécsben. Az egyik előadáson az egész udvar jelen volt, maga a császár is „igen kegyesen” nyilatkozott. Amit ezek a darabok mondanak (mit mondanak? harsognak!) az egy-kettőre visszhangra lel a honfi szívekben; a folyóiratot ped:g még az azt első hírének hallatára rideg gyanakvással fogadó irodalmi vezér, Kazinczy Ferenc is hamar szentesíti, és benne a kor diadalmas európai stílusirányzata, a romantika győzedelmeskedik Magyarországon. De ki is volt ez a varázsló, akinek mára — valljuk be! — már csak a neve él, meg egy-két kései verse, mint például a „szülőföldem szép határa” kezdetű, meg a kezdősorával szállóigévé lett Mohács? Tizenhat évvel volt fiatalabb neves költő bátyjánál, Sándornál. Kétszáz évvel ezelőtt, 1788. február 5-én Téten született, nyolcadikul a testvérek között. Születésekor anyja meghalt, enek keserű ódiumát egy életen keresztül hordozza: apja iránta megnyilatkozó keménységét ebből eredezteti. Élete első fele a sikertelenségek sora: iskolája, katonai karrierje, festőművészi pályája mind félbeszakad. Utolsó évtizede ellenben: sikerek sorozata, de ezt meg a múlt század művészbetegsége, a tüdőbaj szakítja félbe. Az irodalmi vezér pályája csúcsán távozik az élők sorából. Nagy irodalomtörténészünk, Horváth János egyetemi előadásain klasszikus portréban idézte fel alakját. Hadd idézzek ebből: „Iskolát alig járt, semmiféle klaszszikus és tudós irodalmiságot nem szívott fel magába, nem vett tudomást a magyar irodalom előzményeiről, harcairól; csak az élet neveltjeként lépett be az irodalomba, mintegy a közönség tagja-1. Kisfaludy szülőháza Téten (Korabeli metszet) 2. Kisfaludy Károly portréja (Barabás Miklós rajza) 3. Sírja a Kerepesi úti temetőben (Korabeli metszet) BARNAFOLDI GABOR REPRODUKCIÓI ként, egészséges érzéssel az élet dolgai iránt, s természetes ösztönből sikerre vágyva. Iskolás, pedáns, elméleti, könyvműveltséget nem szerzett, de szerzett társadalmit, gyakorlatit, mint világlátott, sokat próbált, nagy tehetségű ifjú, aki a maga ősi vérében sok életrevalóságot, a könnyelmű látszat alatt művelődési hajlamot, talpraesett, sőt, bravúros gyakorlatiasságot örökölt. A vidéki nemes ifjú lett a németes fővárosban az első magyar városi író. De a siker nem elvakítja, hanem serkenti: barátai révén tanulni kezd, minden értékre fogékonnyá válik, önmagában egyesíti a kor széttartó hazai irodalmi törekvéseit, öntudatosan fölébe kerül a peres feleknek, és ezzel lehetőséget nyit a géniuszok születésének: Vörösmarty, Petőfi az általa szervezett, megújuló irodalmi életben kezdheti pályáját.” Neve ha él még: utcanév, Győrött színház megnevezése; sorsát, pályáját Horváth János esszéje tartja az irodalomtörténet emlékezetében. Igaz, nemcsak az ő életét írta meg Jókai az És mégis mozog a föld főhősének útjában, de megformálásához a legtöbbet az ő küldetéses sorsának tanulságaiból vette ihlető példaként. KABDEBÓ LORANT KISFALUDY KÁROLY Mohács Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztító erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honi vitéz seregink holttetemikre süté. Tömöri! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk dísze, virága veled. Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted, S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! Szűk vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod! Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad. Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békítő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifjú talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva Száguldó paripák vasszegű körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az utón váró hive friss koszorúval. Nem jön-e bajnoka még, félve remélve vigyáz: Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arca tüzel, s keble feszülve haboz. Ah de hiába tekint a távol lenge ködébe: Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét: gyönge virágként Hervad el a szép szűz néma keserve között. Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő, S a hűség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad, s kő se mutatja helyét! ősi szabadságért harcolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol ollyan erős, kit meg nem dönt sokezer kar? Testhalmok közepeit küzd, noha élte szakad. Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág. Rugdal, rázza fejét, hosszú sörénye lobog: Elszáguld, hazatér s így hírli vitéz ura húnytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat; Míg sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak düledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen. Dőltében viruló ágait így temeti. Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét: A meggyözöttnek csillaga véle tűnik, így hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben, S a feledékenység éje borítja nevök. Hantra dűl a pásztor, s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tud.ja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasíkon mély borulattal ballag az útas, Elgondolva, minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorul, s lesütött szemmel halad ismét: Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gözfátyolt úsztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk: Ott vergőde Lajos, rettentő sorsú királyunk, Sűllyedező lova érc-hímzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs ki segítse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz, S összezúzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kínos! s kegyalak, neked életed így tűnt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifjú valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adóztál; Szendergő porodat béke lebegje körűi! Haj, s ezt visszavonás okozó mind s durva irigység. Egységünk törten, törve hanyatla erőnk. A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön-fia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok ínség kútfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Naggyá-lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon; Félhold kérkede szét városi tornyairól... El, ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Üj nap fényle le reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most. S égve honért bizton nézzen előre szemünk. És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács! 7
