Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

már estefelé éreztem, hogy ha nem vigyázok, nehéz éjszakám lehet: elszórtan jelentkező, de egyre szabályosabbá váló szúrásokban je­lentkezett a vesehomokom. Ismertem a ro­ham előjeleit, és azt is tudtam, hogy ha ide­jében kapok injekciót, aránylag simán átvé­szelhetem az esetet. De ha a roham elhatal­masodik rajtam, már nincs segítség, ilyenkor gömböccé kuporodom, torkom összeszorul, szemem kimered, kiver az izzadság, az ar­com eltorzul. Teljesen legyengülök, s csak azért nem mászok falra kínomban, mert nem bírok. Mindezek ismeretében azonnal felhív­tam a készültséget, és orvost kértem, lehető­leg azonnal, mert a roham már az ajtómon dörömböl. Panaszaim megalapozottságát mély és fájdalmas nyögésem hitelesítette. A panaszfölvevő meg is ígérte, hogy azonnal küld segítséget, mihelyt az ügyeletes orvos körútjáról visszatér. Addig várjak türelem­mel, nem lesz semmi vész. Az orvos meg is érkezett úgy az éjszaka közepén, amikor már kínomban a földön henteregtem. Jött jóságosán, és kedélyesen köszöntött.- Szerencsés jó estét kívánok - lengette a kalapját barátságosan, és eléggé észrevehető­en támolygott. Bizonytalanul lépkedett, vagyis az igazat megvallva alig állt a lábán. A fájdalom könnyein át is láttam rajta, hogy jócskán ittas a doktor úr. Biztosan kedélyes betegeket látogatott előzőleg, vagy talán névnapot ünnepelt. Utána jött a sofőr, kezé­ben hozta a műszeres táskát és egy görbe bo­tot; erre támaszkodik a doki a lépcsőkön,kö­zölte velem. Nem szóltam semmit, csak lihegtem, tá­­togtam és hápogtam, akkor még hidegen ha­gyott, hogy a dokinak a lépcsőkön görbe botra kell támaszkodnia, vártam, hogy meg­mentsen.- Fáj? - kérdezte együttérzően, és némileg csodálkozva. Megkereste a pulzusomat, rö­vid ideig fogta, tapogatta és közben hümmö­­gött. - Sok - mormolta aztán rejtelmesen.- Injekciót... - siránkoztam összegöm­bölyödve injekciót, gyorsan ... - könyö­rögtem -, talán még segít...- Jó - egyezett bele nagylelkűen kap ... kaphat, ha annyira akar ... már ho ... hogyne segítenék ... Kissé már dadogott. Láthatólag nem tett jót neki a meleg, egészen belesápadt. Még jobban ingadozott, szinte már elesni készült. Tétován keresgélt a műszeres táskájában, és fecskendőket meg hosszú injekciós tűket szedett elő. Kínomban a szőnyeget harap­­dáltam, meg az asztal lábát, meg mindent, ami a fogam ügyébe került. Ő megpróbálta beledugni a tűket a fecskendőbe, majd egyet sikerült, letörte egy ampulla hegyét, és a tar­talmát felszívatta a fecskendővel. Halvány mosollyal, játékosan felém spriccelt belőle néhány cseppet.- Megjött a Kenéz, megszűnik a vész ... - dúdolta közben, sejtetve, hogy ő a Kenéz, aki megszünteti a vészt. Kitapogatta a bal karomon az ütőeret, és beleszúrta a hosszú tűt, szinte úgy éreztem, hogy a könyökömön jött ki, de amikor nyomni kezdte, megtánto­­rodott, és erőset rántva a fecskendőn, letépte azt a tűről. A gyógyszer szétfolyt, a tű a ka­romban maradt, és gonoszul csillogva ágas­kodott ki vonagló ütőeremből. A sebből bő­ven csörgött a vér, s a doktor meghökkenve nézte csonka fecskendőjét, és hitetlenkedve csóválta a fejét.- Esküszöm uram, ne ... ne legyen Kenéz Tibold a nevem, ha emlékszem, hogy ... hogy ilyesmi mikor történt meg velem utol­jára - biztosított, ámulva az eseten, és kissé zavartan -, hihetetlen ... S mintha csak nagyon a szívére vette vol­na ügyetlenségét, Kenéz doktor halottsápadt lett, a szájához kapott, és öklendezve kérdez­te, merre található a mellékhelyiség, mert rosszul érzi magát.- Kikészített az az átkozott rum ... - re­­begte. Láttam rajta, hogy valóban beteg, és a fájdalomtól zokogva elmagyaráztam neki, merre találja, amit keres. Dülöngélve távo­zott a mellékhelyiség irányában, és jó idő el­telt, mire visszatért; az átszúrt ütőeremtől csuromvéres lett a szőnyeg, melyen hente­regtem.- Pardon ... - dünnyögte - elnézést. .. most pedig bekötjük a sebecskét... - bizto­sított bizonytalanul és kissé görnyedten, mint akinek hascsikarása van -, elállítjuk a vérzést, hogy beadhassuk az injekciót... - állította vértelen arccal Kenéz doktor. Meg­­mentőm alig járt, a lába rogyadozott, már­­már összeesett. A sofőr az ablak mellett ciga­rettázott és figyelt. A doki kötszereket sze­dett elő, és félig bekötözte a sértetlen jobb karomat, mert már az is véres volt a másik­tól. Amikor a tévedést észrevette, csukladoz­­va áttért a bal karomra, és közben alig érthe­tően mormolta:- Maga nagyon ... nagyon nehéz eset... esküszöm, nagyon igényes eset, meghaladja az erőmet... egészen kimerít... magáért küzdenem kell... Küzdött is emberül. A laza kötés alól ví­gan csörgött tovább a vér, de ő már újabb tűt tett egy ép fecskendőbe. Minden erőmet a reményre összpontosítottam, hogy most si­kerül neki, és ebben a lelki erőfeszítésben jajgatni is elfelejtettem. Kenéz doki egy min­denre elszánt mártír arckifejezésével ezúttal a jobb karomon tapogatta ki az ütőeret, és mély lélegzetvétellel, fogát összeszorítva, mint a böllér a hízó torkába a kést, döfte a tűt, a lökés lendületétől megtántorodott, ta­lajvesztetten támaszték után kapott, és ha­nyatt esett, az asztalterítővel együtt lerántot­ta a műszeres táskáját, a hamutálcát, a kris­tályvázát és egy korsó vizet. A borzalmas csörömpölés és tompa zuhanás az Apokalip­szist idézte, és egy pillanatra elvonta rólam a figyelmet. De amikor elült a zaj, és a doki a sofőr segítségével feltápászkodott, nyilván­valóvá vált, hogy a tű ezúttal nem maradt a karomban, a fecskendő hegyén ült, bár jócs­kán átlyukasztotta a bőrömet. Bal karomból, a kötés alól szivárgott, a jobból spriccelt a vér, úgy nézhettem ki, mint egy halálra üldö-FARAGÓ ENDRE (JUGOSZLÁVIA) munkája zött a vágóhídon, melynek sikerült kiszöknie a vágóteremből. De a doki kemény legénynek bizonyult, újabb rohamra készülődött. Dülöngélve kö­zeledett felém, a fecskendőt dárdaként maga elé szegezte. Minden erőmet megfeszítve az ágy alá hengeredtem előle, és a falhoz lapul­tam. Kenéz Tibold letérdelt a szőnyegre, hogy előcsalogasson, de ekkorra végképp a hatalmába kerítette a rosszullét. A földre ha­nyatlott, összekuporodott a szőnyegen, akár­csak én, és nyöszörögve jajgatott.- Nagyon, nagyon beteg vagyok ... jaj, szörnyen rosszul érzem magam... a fejem szétrobban, a gyomrom kiszakad, megha­lok... A kimerültségtől már csak gyengén piheg­­tem, a véget vártam. Ekkor avatkozott bele az eseményekbe a sofőr képében a véletlen.- A dokinak le kell feküdnie ... legalább tíz percet aludnia kell, akkor rendbe jön ... csak úgy tér magához, ha kissé kialussza ma­gát. Néha nagyon megárt neki az ital, leveri a lábáról, különösen a rum ... az olyan, mint egy dorong, fejbe ver ... Mindjárt cselekvéshez is látott, lehúzta Kenéz felöltőjét és cipőjét, meglazította a nyakkendőjét, és befektette az ágyamba, de nem takarta be.- A meleg is árt neki ilyenkor ... de na­gyon rövid idő alatt kialussza magát, mert különben kemény legény, erős a szerveze­te... csak hát a rum, uram, a kocsisrum egy ökröt is leterítene ... Kimásztam az ágy alól, a megpróbáltatá­soktól görcseim kissé alábbhagytak. Már székre tudtam ülni, az asztal mellől néztem, hogyan nyugszik meg az ágyamban Kenéz doktor: arca kisimult, szája megnyílik, és erősen, hatalmasan, mint harci riadót fújó kürt szava - horkolni kezd, míg szervezete csatába indul a romlás ördögeivel. Neki már jó, de mi lesz velem? A sofőr, miután elrendezte a doki dolgát, velem kezdett foglalkozni.- A kórházba vitetem - döntött rövid fon­tolgatás után -, ott majd rendbe teszik. Míg a mentőkocsi megjön, a doki is kialussza magát. Fél óra múlva jöttek értem. Kenéz doktor horkolása recsegésszerű fűrészeléssel töltöt­te meg a szobát. Alig bírták egészséges álmá­ból felébreszteni. Az én fájdalmaim is jócs­kán alábbhagytak, de nagyon legyengültem, a sofőr támogatott. Kenéz felébredve azon­nal injekciós tű után kezdett kotorászni a táskájában, és segítőkészen rám nézett, de én vadul felkiáltottam, és rogyadozva futottam le a lépcsőkön a ház előtt álló mentőautó felé...- így történt azon a régi-régi Tibold-na­­pon - fejezte be elbeszélését barátunk, és megtapogatta a két karján az eset hegedt sebhelyeit -, ilyen esetek is vannak, baráta­im ... 87

Next

/
Thumbnails
Contents