Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

BÁLINT TIBOR (Románia) Éva almákkal, kígyókkal Mikor megkérdezte Éva, merre van a tanyai iskola, még az öreg fejő is fülelni kezdett, annyira új és más volt ez a hang; egy pilla­natra elakadt a vékony tejfonalak lebegése a homályban, de az öreg egyelőre csak az ajtó résében ma­gasra emelkedő férfikart látta, a mocskos, khakiszínű rongyba bújtatott kart, s a meggörbült mu­tatóujjat. A lány odakünn állt a napfény­ben a traktoros mellett kicsiny bőröndjével, amely akkora volt, mint a házaló fodrásznőké. Elné­zett messzire a kivájt medrű utca fölött, a sárfolyó meg a tarló fö­lött, reszkető kételyei és remény­ségei fölött oda, ahol vékony, bordóvörös sáv választotta el az eget a bizonytalan távolságú ta­nyavilágtól.- És hogy a jóistenbe jutok el oda? - fakadt ki a tájhoz illő nyerseséggel. Táskájából apró öngyújtót vett elő, rágyújtott, és a kék füstből már mosolyogva emelte föl az ar­cát; mindig is ilyennek képzelte el a kihelyezését, mint kislány ko­rában, amikor álmában idegen tájon ocsúdott fel, s nem tudta megítélni, legalább azon a földré­szen van-e, ahol született; min­den bántóan éles volt s idegen, a hangoktól a szagokig. Amint hunyorogva fürkészte a távolságot, szemüvegének gyűjtő­pontjában néhány apró ház s két­­három jegenye ecsetnyi lombja szerveződött elmosódó tájképpé.- Oda csak falábon vagy lóhá­ton - mondta a khakizubbonyos traktorista. - S még a lónak is a szügyéig ér a sár ... Éva az orvosi rendelő takarító­asszonyánál bérelt ki egy szobát, amelyben meszelés- és birsalma­idat terjengett, éjszaka pedig a padláson, valahol épp az ágya fö­lött, egerek kugliztak a tavalyról megmaradt dióval. Már az első napon elment a gazdaság elnökéhez, hogy meg­beszélje vele a közlekedés dolgát. Az elnök idevaló volt: arca csupa gyötrődő ránc és gyanak­vás, mert hozzá mindenki csak kérni dongott, szuszogott, köhö­gött be, nem azért, hogy jó hírt hozzon.-Adjon nekem egy lovat - mondta a lány. - Én volnék a ta­nítónő, akit megtiszteltek ezzel a hellyel.- Lovat! - böffentett az elnök, s hatalmas tenyerével elfödte a papírjait az asztalon, mintha azok alatt rejtegetné a pejcsikó­kat, tüzes paripákat. - Lovat? - ismételte kérdő hangsúllyal, mint­ha ismét rosszul hallotta volna.- Adhat púpos tevét is - mond­ta a lány.- Púpos tevét?- Vagy fölkantározott kroko­dilt.- Krokodilt?- Persze, annak isteni ez a sár­tenger! Éva levette a szemüvegét és rö­vidlátón hunyorgott az elnök felé, aki most kedélyes meghök­­kentéssel dőlt hátra; látta, hogy ettől a lánytól nem szabadul meg egykönnyen.- Miért adjak én lovat a kis­asszony alá? - tárta szét a karját. - Hogy holnap pisztolyt követel­jen? ... Mert látom, farmernad­rágja már vagyon ... A lány nyers válaszokra ké­szült, s úgy illett, hogy ismét elő­vegye apró öngyújtóját:- Nézzev velem lehet marhás­­kodni... Én már csicsonkáztam mezítláb is ... De ha elmegyek, több buta fej virít majd a pocso­lyában, mint disznótok a határ­ban ... Az elnök behívatta a fő állat­­gondozót, hogy állítsanak lábra a lánynak egy hátaslovat, ha más­képp nem akar itt maradni, s ha személyi gondozásba veszi a csi­kót; az állatgondozó, kedvetlen, nagydarab ember, szinte följaj­­dult a kérésre, mint akit megütöt­tek: honnan lovat, amikor egy ar­ra való sem volt a nyáron, akivel a vizet fölhúzassák a szőlőbe!-Ott az a fehér kancacsikó - mondja az elnök. - Azt úgyse fogja szekér elé.- Az biztos, hogy nem! - mor­dult vissza a másik. - Mert két hete lábra sem tud állni... Másnap megmutatta a lánynak a lovat: a csikó fehéres bőre gyöngéden derengett át a pajta homályán, amint ott feküdt az al­mon; csigolyái, mint eldőlt apró porceláncsészék, tapinthatóan ki­­szögelltek, nagy, bolyhos szemé­ben megállapodott bánat sötét­lett; de amikor a tanítónő letér­delt mellé, prüsszögve szénasza­­gú párát fújt annak az arcába. Éva korán kelt, meg is fázott, kicsi konyakosüveget vett elő ta­­risznyácskájából, és húzott be­lőle. „Csak jár a pofájuk, hogy így meg úgy, fáj a lábacskád, az or­vos sem tudja, mitől... Pedig ro­pogtatnád az édes abrakot, s csak úgy röpülnél tőle, igaz-e? ... No nem baj, gondozásba veszlek én, és többé vissza sem adlak ne­kik ... !” A hóna alá fogta a csikó fejét, belecsókolt puha, meleg, csiklan- . dóan bársonyos orrába, aztán el­ment. És ettől kezdve szatyorral hordta neki az almát, kilószámra az üzletben vásárolt árpakását; néha cukorkával kínálta, s ajkát meghatódva mozgatta a csikó rá­gásának ütemére. Várta azt a na­pot, amikor majd együtt indul­nak el az iskolába, s nem kell többé alkalmi traktorokra lesnie reggelenként. Az emberek odagyűltek a gaz­dasági istálló elé, hallgatták a ta­nítónő becézésbe fulladó szavait, figyelték az ajtó hasadékai közül előszivárgó füstöt, mint egy far­sangban, le-fel jártak, kajánul il­­legették magukat és integettek egymásnak, hogy a bolond lány megint odabent van, s pólyálgat­­ja a csikót; hozott neki uzsonnát meg csicseriborsóval kevert ká­vét, s tán Kentet is ... Hogyhogy Kentet? ... Eleven parazsat!- Ne beszéljenek zöldeket! - mondta a főállatgondozó. - Nem csődörcsikó az, hogy királyfivá váljék, és hálából meghágja!... S együtt kacagott hatalmasan a tömeggel: de egy reggel, amikor a pálinkafőzőből jövet valami­lyen sejtéstől szuszogva és gőzö­lögve benyomakodott a pajtába, azt hitte, túl sokat is nyelt a rezes­ből, mert a csikó ott állt előtte, mint egy gyönyörű hófehér pari­pa; a zajra feléje fordult, aztán elrántotta a fejét idegenkedve, ő pedig odament hozzá, csizmája talpát nekifeszítette az oldalának, hogy lássa, eldől-e, ha meglöki; de a kis táltosnak csak a bőrén remegett át valami viszolygás.- Az anyja mindenit a fehémé­­pének! - mormogta ekkor. - Még kacagássá tesz a világ előtt! S ő maga ment át a másik paj­tába az almásderes csődörért; be­kötötte a csikó mellé, s szólt az embereknek, hogy a lányt pár na­pig ne engedjék a lóhoz, mert el­kúrálta. És Éva ott ácsorgott reg­gelenként a szatyor almával a trá­­gyaszagú udvaron, földúltan, sze­derjes arccal, s nem tudta, mi tör­tént; a főállatgondozó bujkált előle, az ember pedig, akit oda­tett, azt mondta:- Nem engedhetem be, kis­asszony! ... Nekem azt paran­csolták, senkit sem engedhetek a csikó közelébe! Egy reggel ismét arra ment a lány; izgalmában, hogy a pajta ajtaja nyitva van, elejtette a szatyrot, aztán a szétguruió almá­kat a kötényébe kapkodta fel, s érezte, amint hidegen a lábszárá­hoz érnek; a könyökével nyomta le a kilincset, de alig lépett vagy kettőt, az erős rúgástól hanyatt esve kizuhant a pajta elé a sárba. Kiáltozva, óbégatva szaladtak össze az emberek; ilyen szeren­csétlenség rég nem történt.- Loptam az abrakot, segítet­tem neki, hogy a csikója talpra álljon! - mondta az öreg fejő és most itt van szegényke ... Ide jutott! - ismételte a szemét töröl­ve. Mások másként vélekedtek:- Nem volt épeszű ez a lány... Ott kuporgott órákig a csikó mel­lett, és törökmézzel etette ... De az öreg fejő most kitört:- Maguk csak osztják itt a sem­mit, ahelyett, hogy a mentőkért telefonálnának!... Mit tudnak maguk? ... Ez a gané főatyaisten az oka mindennek!... Ő kötötte be a csődört a kancacsikó mellé, hogy elvadítsa!... Bár az ő fejét rúgta volna szét; azért igazán nem lett volna kár! - mondta, s nagyot köpött. 63

Next

/
Thumbnails
Contents