Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

GAL SÁNDOR

(Csehszlovákia)

Szüret

Vannak-e még távolságok kimondható-e még az ősz a termő élet s a halál hófehér igéi

a halványuló emlékezet megforog a jeges tüzek felett állni még itt milyen

rendelés kényszerít fát

szőlőtövet kiaszott szőlőkarót

zizegő kések hasogatják a szurok-időt s mintha történelem volna amit sorsként megélt a nép

mintha a sorsa volna kiterítve

a szőlősorok alatt

az elgurult szőlőbogyók a rájuk tapadó por a szétdőlt venyigék s a bitang szőlőlevelek

az évtizedek

kifényesedett halmai fölött a tovaúszó koporsók

ez is ítélet

kirekesztve a mozdulatokból tudni a megvalósíthatatlant ami csak belülről látható ami úgy a miénk hogy elhagyott hűtlen-hűségesül s távolodván már látni a túlélőket ahogy letapossák a horizontokat

60

FALUDY GYÖRGY

(Kanada)

A hetvennyolcadik

Plátó, Krisztus, Voltaire - nem hoztak bőségszarut. Eszmék helyett az iparosodás adott csak kenyeret, munkát, házhelyet.

Nem bírtunk a prosperitással: inspirációnk befagyott s vihogni kezdtünk, mint Rómában az eszelős újgazdagok.

Közeledik a másik véglet.

A kiirtott kutyák s lovak volt gazdáikra visszanéznek.

Nem lesz szekér s nem lesz hova szaladni, hogyha ránkszakad 4 a bőség rothadt kosara.

SZÁSZ ENDRE rajzai

CSOORI SÁNDOR

Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj,

világosak az éjféli vizek:

jól látni, hogy a tengerről

most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,

mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyattfekve és félájultan alszik, mint akit csúnyán megviselt a napszúrásos hőség, csak elángyolodott részegei neszeinek föl

a borzongásra,

sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap: új nap, magasan nyíló rózsákkal?

Sündörgő tenger-roncsokkal partközeiben ?

Vagy már a rangos összeomlás, szónokok és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami távoli is, mintha nem lett volna soha messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran évszázadokig is egyetlen szóra, csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.

Alom a tengerekről. Mert az élet

élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak

az ideiglenesség fojtó mámorában ...

Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedtek itt a Sarkifény irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart kövei s a tengerre néző szobrokon is áthullámzik valami világot járó hideglelés. Lehajolok és megsimogatom a tengert, mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.