Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

SZÁMADÁS EGY ÉVRŐL

temetőben Czigány Lóránt mondott beszédet, hazai és külföldi magyarok helyezték el koszorúikat.

(Borbándi Gyula nagy kárnak tartja, hogy Cs. Szabó László nem közölte, mi indította a hazába látogatóként való visszatérésre és az ország megtekintésére. „Egy ilyen beszámoló bizonyosan jelentős dokumentum lett volna.” Hozzátehetném, különösen azért, mert a hazatérés véglegesnek bizonyult. Lehet, hogy ilyen egyszerű a magyarázat: az anyához mégiscsak erősebb a vonzódás?)

Kinek-kinek más maradhatott meg élményként a Védnökség üléséből: egyik vagy másik, vitára is alkalmat adó felszólalás, a Fórum, amelyen szenvedélyes vélemények is elhangzottak magyar sorsokról, magyarok sorsáról, fogadás a Rákóczi-vár gyertyákkal megvilágított bástyafolyosóján, hajóút Sárospatak és Tokaj között, ahol csak egy-egy bokrok közül kibukkanó autó, kempingezők sátra, zsákmányát szákban mustráló horgász s egy szembejövő kirándulóhajó zavarta meg a hosszú szakaszon fák-bokrok borította csöndes partok között kanyargó Bodrog időtlen, vagy éppenséggel kuruc kori hangulatát. Számomra a legemlékezetesebb a sárospataki nyári kollégium külföldről érkezett diákjainak búcsúműsora maradt, az itt-ott német, olasz, amerikai akcentussal elmondott versekkel-prózával, szép magyar táncaival s mindenekelőtt diákos jókedvével, amely arról tanúskodott, mennyire egymásra találtak a külföldi s a hozzájuk itt csatlakozott hazai magyar fiatalok. Lehet, hogy azokban, akik azóta hazautaztak Patakról, megkopik majd a frissen gyarapítóit magyar nyelvtudás, de az is lehet, hogy éppen kedvet kaptak szüleik anyanyelvének ápolására, csiszolására. Annyi mindenesetre biztos, hogy életre szóló élményt vittek haza magukkal.

Akár illusztráció is lehetett ez a műsor a védnökségi ülés egyik legfontosabb témájához, a fiatalság kérdéséhez. Mert jogosan hangzott el a kérdés a Védnökség ülésén: „De hol van az ifjúság?... Mi történik, ha a mostani lelkes öregek leteszik a kanalat?”

A „lelkes öregek”, akik jórészt már 17-18 évvel ezelőtt ott szorgoskodtak az anyanyelvi mozgalom bölcsője körül, reméljük, ott lesznek a következő Anyanyelvi Konferencián is. De jó volt látni fiatalokat a tanácskozásra meghívott egyházi személyek között - nem feledkezhetünk el az egyházak szerepéről a kapcsolatok és a magyar nyelv ápolásában idehaza és odakinn -, s számítunk arra, hogy a szükséges fiatalításra a határainkon túl is gondot fordítanak. A sárospataki nyári kollégiumban láttottakat biztató jelnek lehet tekinteni, a kinti feladatok megoldásában egyesületekre építünk mindenekelőtt.

Terveink szerint a másfél év múlva összeülő VI. Anyanyelvi Konferenciát megelőzően egyesületi találkozót rendezünk, amelyre a vezetők mellett a fiatalság képviselőit is elvárjuk, s számítunk rés?vételükre és szavukra a konferencián is. És véleményükre is abban a kérdésben, hogyan, merre haladjon tovább az anyanyelvi mozgalom. Abba az irányba-e, amelyet Czigány Lóránt jelöl meg: „Az I. Anyanyelvi Konferencia azt hangoztatta, hogy arról kell beszélni, ami összeköt. Ez akkor helyes jelszó volt, ma azonban arról is szólni kellene, ami elválaszt.” (Egymás között, a fórumokon már megtanultuk, vagy legalábbis tanuljuk az eszmecserét a minket elválasztó problémákról, s nem zárkózunk el attól, hogy szélesebb körben folytassuk az „érzelemmentes, higgadt vitát”, mert „egy jlyen kihívást nyilván sokan elfogadnának.”) Romhányi László, az angliai magyar egyesületek csúcsszervének elnöke is úgy vélekedett, hogy az anyanyelvi mozgalomnak megújulásra, irányváltoztatásra van szüksége.

Bizonyára így van. De leszűkítenénk az anyanyelvi mozgalom jelentőségét, ha csak azt tartanánk eredményének, hogy könyveket adott ki, táborokat hozott létre (a résztvevők száma 1987-ben az előző évekhez képest helyenként a befogadóképesség határáig, sőt azon túlra emelkedett), hogy elindította Debrecenben a pedagógus-továbbképző tanfolyamot, amelyen 1987- ben 12 országból 37 nyelvoktató ismerkedett a legújabb oktatási módszerekkel, hogy 5 amerikai diák érettségizett 1987-ben a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban jó eredménnyel, s az új tanévre jelentkezettek száma minden eddigit meghaladt. (Itt jegyezzük meg, hogy a sárospataki gimnáziumban ebben a tanévben újra megindult az angol tagozat.)

Ha csak ennyit tett volna az elmúlt 17 évben az anyanyelvi mozgalom, s nem többet, talán már megfelelt volna Váci Mihály költő 1969-ben megfogalmazott emlékezetes, iránymutató felhívásának: „A szórványmagyarság nyelvi megtartásáért küzdeni egyetemes és emberi teljesítmény. Ezért minden magyar írónak és felelős embernek meg kell tennie legalább annyit, amennyi ma lehetséges.” De hogy mennyivel többet tett, azt szinte szimbolikusan jelezte az a lelkes mozdulat, ahogy az elnök, Lőrincze Lajos magasba emelte a megnyitó ülésen a Két dióhéj címmel megjelent prózai antológiát, amely 24 külföldre szakadt magyar író egy-egy alkotását mutatja be. (A címadó novella Domahidy András ausztráliai magyar íróé.) A kötet, amelynek megjelenéséről már a veszprémi konferencián szó esett, elkésett ugyan, végül a Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltából a védnökségi ülés kezdetére jelent meg. A gyűjteményt nem az anyanyelvi

mozgalom adta ki, de köze volt hozzá, éppen úgy, mint a Vándorének címmel megjelent korábbi versgyűjteményhez, a Tisztelet a szülőföldnek képzőművészeti kiállításhoz, és a Magyar Hírek hasábjain immár harmadízben jelentkező Varázskörhöz, s talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondjuk valamennyire ahhoz is, hogy magyar irodalmi lapok, folyóiratok ma már több-kevesebb rendszerességgel közlik külföldön élő magyar szerzők írásait, vagy ahhoz, hogy az elmúlt öt évben legalább ötven önálló kiállítást rendeztek Magyarországon külföldi magyar képzőművészek alkotásaiból. (De ha vállaljuk a kezdeményezés érdemének ránk eső részét, illik valamelyes részt magunkra vállalnunk a prózai válogatást ért bírálatból is - bár a szerkesztés természetesen a kiadó dolga. A védnökségi ülésen elhangzott kritika a külföldi magyar avantgárd irodalom mostoha kezelésére vonatkozott.)

Ebben a tágabb értelemben vett anyanyelvi mozgalom elismerését jelentette Éltető Lajos amerikai egyetemi tanár véleménye, amellyel örömmel értünk egyet: „Az anyanyelvi konferenciák megrendezése Magyarország részéről a nyugati magyarság irányába tett leghatározottabb lépés volt az elmúlt évtizedekben. Mindenki nyert rajta... Betekintést nyerhettünk Magyarország életébe, megláttuk a pozitív és a negatív dolgokat egyaránt... Ami Magyarország hasznát illeti, azt nem tudom pontosan megítélni, de nyilván van ilyen haszon is. Ha egy ország goodwillje javult, az sokat jelent. ”

Váci Mihály szinte kötelességként fogalmazta meg a szórványmagyarság nyelvi megtartásáért teendőket. S a haszon? Egy másik angol szót használnék: ez Magyarországnak az utóbbi két-három évtizedben kialakult image-e, amit talán gyarapít, mégis inkább így fogalmaznék: amiből szinte szükségszerűen következik mindaz, amit ma anyanyelvi mozgalomnak nevezünk.

Ha önelégültek lennénk, azt mondhatnánk, itt megállhatunk, újabb tennivalónk nincs. Az anyanyelvi mozgalom megtette a magáét. Mert az elmondottaknál is többet tett. Hiszen az anyanyelvi mozgalomból sarjadtak a Magyar Fórum (az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének mintájára létrehozott, a tudományos, műyészeti, egyházi élet jeles kéviselőiből álló Magyar Értelmiségi Találkozók Védnöksége) rendezvényei. De itt nem állhatunk meg. Igaz, merőben elvont vita lenne azt taglalni, melyik fontosabb ága ma a Magyarok Világszövetsége tevékenységének, az egyesületi munka támogatása, az anyanyelvi mozgalom megújítása, vagy az értelmiségi találkozók számának növelése? A három tevékenység kiegészíti egymást, talán azt is mondhatnánk, egyik sem lehetne meg a másik nélkül. A hagyományos az egyesületi munka, a magyar-magyar kapcsolatok alakításában úttörő az anyanyelvi mozgalom, a legváltozatosabb s talán ma a legtöbbet ígérő a szakmai találkozók rendszere.

Idén a Magyar Fórum két találkozót rendezett. A Magyarok a világ zenei életében keveset sorakoztatott fel a híresebb személyiségek közül - ismerve évekre előre szóló lekötelezettségüket, erre nem is igen számíthattunk -, de összegyűjtötte a magyar zenepedagógia és előadóművészet sok jelesét a világ minden részéből. A megnyitón a budai Várban, a Magyar Tudományos Akadémia kongresszusi termében Újfalussy József akadémikus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektora (aki a találkozó előkészítésének minden lépését figyelemmel kísérte), a legújabb magyar Herder-díjas, azzal fogadta a 18 országból érkezett vendégeket (ismerősöket, barátokat), hogy a találkozó fő hivatása a semmivel nem pótolható érintkezés éltető forrásainak a megnyitása. Annak az élménynek a megteremtése, amelyet a korai kereszténység eleve úgy foglalt utasításba, hogy „egymás hitét erősítsék”. A Budapesti Vonósok hangversenye Weiner Leó műveinek interpretálásával arra az első budapesti találkozóra emlékeztetett, amikor - a zeneszerző születésének 100. évfordulóján - az egykori tanítványok látogattak haza. Most szélesebb volt a kör, gazdagabb a program, változatosabbak voltak a helyszínek - a Zenetudományi Intézet remek műemlék épülete a budai Várban, a nagy műgonddal helyreállított régi Zeneakadémia Pesten, s a folytatás Kecskeméten Kodályné Péczeli Sarolta jelenlétében a Cifra-palotában, a Kodály Zoltánról elnevezett zeneiskolában (az ottani oktatás méreteire jellemző a nyolc növendékkórus), a világhírű Zenepedagógiai Intézetben - Bács-Kiskun megye és Kecskemét város gondos rendezésében. (A tapasztalatok alapján az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége egyhangúan Kecskemétet javasolta a következő konferencia színhelyéül.) A húsz szakmai előadást érdeklődéssel meghallgató és megvitató külföldiek elégedettségük hangoztatása mellett azt kérték, hogy legközelebb több lehetőségük legyen találkozásra hazai kollégákkal.

Nem így a Magyar Fórum másik találkozóján, a Marketing és idegenforgalmi szakemberek összejövetelén. Itt a gyakorlatias szervezők a külföldi magyar részvételt tízszeresen meghaladó hazai szakemberközönséget szerveztek az érthetően két szekcióban tartott előadásokhoz, amelyek a résztvevők véleménye szerint megérdemelték az érdeklődést. Nem is szólva két kiváló közgazdász, Bognár József és Nyers Rezső bevezető előadásáról, amelyek a magyar gazdasági-társadalmi élet mélyreható elemzését adták.

Közben folyt - és folyik a következő három évre előre megtervezett újabb értelmiségi szakmai találkozók előkészítése. A már elfogadott programot teljes egészében talán mégis korai lenne közölni, egyszerűen azért, mert a Magyarok Világszövetsége tevékenységének legrugalmasabb, talán azt mondhatnám, legnépszerűbbé vált formájáról van szó, s előfordulhat, hogy újabb javaslatoknak nehezen tudunk majd ellenállni.

4