Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-20 / 22. szám
MEGŐRIZNI MINDAZT, AMI ÉRTÉK a Nagymező karsztos-köves-füves talajára edzik a patáikat. Nagyon jó, hogy a szabadon legelésző ménes mágnesként vonzza a látogatókat, akik így a Bükk legértékesebb növényvilágát is megismerhetik: az északi sárkányfüvet, a pázsitos nőszirmot, a réti kardvirágot, s vele a szinte páratlan látványt, a víznyelőkkel, borókával teli fennsíkot. Igen ám, de a ménes szennyez is. Csipkéskúton a trágyalé beszivárog a karsztba, közbe kell lépni, hogy ne érje el a vízgyűjtőt. A Nagymező legelőterületéről drótkerítéssel kellett elzárni azt a részt, ahol a legértékesebb növények díszlenek. A látogatók meg — tisztelet a kivételnek — lusták ahhoz, hogy felsétáljanak a fennsíkra, autóval hajtanak föl, egészen a legelésző ménesig. Ezért is tervezik a természetvédők, hogy korlátozzák a gépkocsiforgalmat, és a fennsíkra bevezető utakra — mintegy öt kilométeres körzetben — kikerül a „Behajtani tilos!” tábla. Az effajta gondok azonban eltörpülnek a környezetszennyeződés más veszélyeihez képest. — Be vagyunk kerítve! — mondta Becsei Ferenc, és sorjázta is a következőképpen: — Bélapátfalván és Hejőcsabán cementgyár, Ózdon és Miskolcon kohászati művek, Sajóbábonyban és Kazincbarcikán vegyikombinát. A Bükk és maga a nemzeti park csak apró sziget a nagy ipari agglomeráció tengerében. A következményekről Szabó Ferenc igazgatóhelyettes ennyit mondott: — Az országban az elsők között mi észleltük a savas esők okozta kárt. fis, ha a levegőszennyeződés hatásmechanizmusán vitáznak is még a kutatóik, az tény, hogy a tölgyesek tíz százaléka kipusztult. Ez pedig megközelítően évi egymillió köbméternyi értékes faanyag elvesztését jelenti. Az utóbbi években viták folynak arról is, hogy nem túlzott-e hazánkban a fakitermelés üteme. A vitában a természetvédők és az erdőgazdaságok állnak szemben egymással. Az utóbbiak állítják: nincs baj, hiszen a kitermelt faanyag másfélszerese évről évre újratermelődik. Az előbbiek viszont attól tartanak — és bizonyára nem ok nélkül —, hogy a legértékesebb állomány, az idősebb, százesztendős bükkfák gyorsabban kerülnek fűrész alá, semhogy a fiátaJabb ültetésűek beérhetnék őket. Talán e néhány fölvillantott példa is elegendő hozzá, hogy érzékeltessem: valóban sokoldalúnak kell lennie a természetvédőnek ahhoz, hogy hivatását elláthassa, hogy szükség esetén vitaképes legyen. De az mégis talán túlzásnak látszik, ha azt állítom: a Bükki Nemzeti Park és három megyére kiterjedő „Csatolt részei” dolgozóinak az őslénytan, a régészet és a néprajz bizonyos elemeivel is tisztában kell lenniük. Pedig így igaz. Nagy bajban lenne például Borsodi József tájvédelmi' felügyelő, ha nem ismerné az ipartörténetet, hiszen az ő területén áll az ország egyik legnevesebb ipari műemléke, az újmassai őskohó; otthon kell lennie valamelyest a régészetben, sőt az egyháztörténetben is, hiszen a nemzeti parkhoz tartozik a pálosok építette XIII. századbeli szentléleki kolostor is, amely még romjaiban is impozáns; konyítania kell továbbá a biológiához, azaz a kőtanhoz, hiszen nemegyszer, sem kétszer kíséri végig vendégeit a Herman Ottó Emlékpark „tanösvónyén”, amelynek szegélyén hatalmas sziklatömbök a „kilométerkövek”, csakhogy nem a távolság, hanem a millió években mért idő szakaszait jelzik. Hasonlóképpen tájékozottnak kell lennie a földtörténetben, ezenkívül még az őslénytanban is Márton Ferenc tájvédelmi felügyelőnek. A csehszlovákiai határ menti Ipolytamóc község közvetlen közelében tárták föl1 ugyanis azt a leletegyüttest, amelynek segítségével, mint egy ablakon át, bepillanthatunk a földtörténet 20 —22 millió évvel ezelőtti világába. Valóságos csoda, hogy ezen az 500 négyzetméteres területen 1298 lábnyom — köztük 676 orrszarvú, 199 orrszarvúborjú, négyféle madár, négyféle ragadozó és kétféle párosujjú — tökéletes épségben megmaradt; és nemcsak megmaradt a maga valóságában a 20—22 millió éves földfelszínen, hanem napvilágra is került, mégpedig szinte teljesen véletlenül. Persze, véletlenek nincsenek. Amikor errefelé orrszarvúak és egyéb trópusi, szubtrópusi állatok éltek, a megkövesedett talaj még roocsárvidék lehetett, a nyomok sokaságából ítéltve: forrásterület, ivóhely. És ahogyan Pompejit elpusztította, de ugyanakkor megóvta, konzerválta is az utóikor számára a vulkánkitörés, úgy itt is megvédte a lábnyomokat a pusztulástól a vulkáni hamuból képződött riolittiufa. Aztán, ahogyan az 1700-as évek közepén elkezdték kitermelni az erdőket, úgy pusztult le a talaj; a víz elhordta a riolittufát, de már nem tehetett kárt a homokkővé dermedt egykori mocsárfelszínen. Először — még a múlt század elején — egy hatalmas megkövesedett fenyő 40—50 méter hosszú darabjait szabadította meg takarójuktól a víz, azután — a századforduló idején — cápafogak kerültek elő a Botos-árokból, amelyeket a gyerekek az ipolytamóci vasútállomáson mint megkövesedett madámyelveket árultak, végül pedig a lábnyomok kerültek elő, amelyeket hatalmas csarnokkal', úgynevezett védőházzal fedtek be, részben, hogy megóvják, részben hogy méltó körülmények között mutathassák be a nagyközönségnek. Faggatom Márton Ferencet: mennyire „dolgozta be magát” erdész létére az őslénytanba, a régészetbe, a geológiába? — Ezeket a teleteket, történetüket, keletkezésüket, előfordulásukat nekünk legalább annyira ismernünk kell, mint a paleontológusoknak — feleli. Aztán, amikor már Hollókőn járunk, az ország legkisebb tájvédelmi körzetében, akkor is ugyanezt mondja, csak most már a néprajzra vonatkoztatva. Mert Hollókő manapság már nem elsősorban a váráról nevezetes, hanem ófalujáról'. Ezt az ófalut, a vár tövében, úgy hozták helyre, ahogyan 1909 utáni, az utolsó nagy tűzvészt követően felépült. Mendele Ferenc építész tervei szerint rekonstruáltak itt 58 házat, valamint a templomot, s ebbe a műemléki, védett falurészbe költöztették át a postát, a tanácsi kirendeltséget, itt nyitották meg a falumúzeumot, az orvosi rendelőt, a fürdőt, az éttermet, az óvodát. Jó néhány portát turistaháznak rendeztek be, mégpedig — stílszerűen — palóc népi bútorokkal. Vendégek pedig akadnak szép számmal. — Vasárnaponként. főidénybem, húsz-huszonöt autóbusz és négy-ötszáz személygépkocsi is megfordul a faluban — állítja Kelemen Ferenc fafaragó népművész. ö pedig igazán tudja, hiszen a turisták (és a néprajzkutatók) jó része hozzá is bekopogtat, hogy alkotásaiban elgyönyöirködjjék. De nemcsak ezeket az áttört faragásokat vagy a remekül helyreállított házakat, hanem a környéket is megcsodálhatják a látogatók. Amikor a vár tövében álltunk s beláttuk az egész tájat, Márton Ferenc felhívta a figyelmemet a nadrágszíj parcellákra. A rimóci és a nagylóci földek ugyanis „harapófogóba” szorítják a hollókői határt, amelynek 41 hektárján nem kevesebb, mint 826 szőlőskert préselődik egymáshoz. A természetvédelmisek most azt szeretnék, hogy a parlagon, maradt és a legelőként hasznosított parcellákon is telepítsenek szőlőt vagy gyümölcsöst, s állítsák viszsza a régi művelési módokat. Így a falu nemcsak a nógrádi népi építészet, hanem az egykori kisparaszti gazdálkodási formák „élő múzeumává” válna. A tájvédelmi felügyelő megszállottan magyaráz, én meg közben arra gondolok: lám, a természetvédelemhez, az értékek megóvásához még az agrártörténetben való jártasságra is szükség van! GARAMI LÁSZLÓ 18
