Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-20 / 22. szám
J A hatvanas évek elején őszülő férfi állított be a szerkesztőségbe, ahol akikor dolgoztam. Öltözéke afféle „gyűrött eleganciáról” tanúskodott, amelyet bizonyos különcködő angol gentlemanek kedvelnek, ám a ruibinszemű, kígyófejű tű, amelyet nyakkendőjébe tűzve viselt, keleti jelleggel ötvözte küllemét. ízes, színtiszta magyarsággal üdvözölt, pedig — mint megjegyezte — közel negyven esztendeje él Indiában, s most jár először itthon, hoszszú idő óta. A váratlan látogatót Fábry Károlynak hívták, s amikor nevét elárulta, már tudtam, hogy a magyar kelettudomány egyik jeles képviselőjével állok szemben. Ráadásul olyan tudóssal, aki ifjúkorában nemcsak ismerte Stein Aurélt, de részt is vett egyik expedíciójában. Fábry azért keresett fel, mert hallotta valakitől, hogy Stein Aurélról szóló könyvön dolgozom. Stein utazásairól, tudományos munkásságáról akkoriban hosszú idő óta nem jelent meg írás. A kitűnő, magvas tanulmány, amelyben Rásonyi László méltatta munkáját, csupán a szakemberek szűk köréhez juthatott el — a nagy tudósról, színestollú íróról, a merész felfedezőről megfeledkezni látszott a haza, amelyhez a távolból is oly híven ragaszkodott. Fábry azokról az élményekről mesélt, amelyek Stein Aurélhoz fűzték. Az ifjú keleti filológust, áki tanársegédként működött akkoriban valamelyik indiai egyetemen, Stein magával vitte egyik expedíciójára, amelynek során Ahumarazda isten templomának maradványait tárta fel. Ez nagy megtiszteltetést jelentett, hiszen Stein akkoriban már nemzetközi hírű tudós volt, akit a brit uralkodó a lovagi címmel ruházott fel — Fábry pedig pályakezdő ifjú. Emellett óriási lehetőség is, mert Stein őszinte segítőkészséggel adta át ifjú kollégájának egy emberéleten át szerzett tapasztalatait, miközben az ősi romokat tárták fel a föld mélyéből. Az első napon, amikor pihenni tértek táborukba — mesélte Fábry — Stein egy könyvecskét vett elő a ládából, amelyben legféltettebb értékeit őrizte. A kötet Arany János „öszikéit” tartalmazta. Attól fogva esténként együtt olvasgatták Arany verseit, amíg csak be nem fejeződött a munka a Perzsa-öböl partján. Évfordulók Két évforduló is alkalmat szolgáltat e megemlékező soraimhoz: Stein Aurél születésének százhuszonötödik évfordulója és egy másik dátum, amelyet kevésbé tartanak nyilván: nemsokára száz esztendeje lesz annak, hogy Stein elindult első expedíciójára, Lahore városából. Stein Aurél életének hosszú íve a történelem drámaian váltakozó korszakait fogja egybe. Még a kiegyezés előtt született, 1862-ben. s a második világháború véres csatái dúltak, amikor 1943-ban Kabulban elhunyt. Ifjúsága a századvég Magyarországán kezdődött, ahol Trefort Ágoston volt a közoktatásügy minisztere. Az ő ösztöndíjával ment Cambridge-ibe, Oxfordba, hogy iráni és indiai nyelvészeti ismereteit gyarapítsa, miután Tübingenben megszerezte a bölcsészdoktori oklevelet. Közben egy esztendőre hazatért Magyarországra is, hogy leszolgálja katonaidejét. Jó szerencséjére a tartalékos tisztképzés során alaposan elsajátíthatta a tereptan és a térképészet ismereteit is — így későbbi utazásai során a nyelvészeti és régészeti kutatások mellett feltérképezhette Belső-Ázsia feltáratlan vidékeit. Angliáiból merész elhatározással utazott 1887-ben Indiába: csupán néhány ajánlólevél és egy pár fontsterling volt a birtokában. Az egyik ajánlólevél Duka Tivadartól, a magyar szabadságharc egykori honvédtisztjétől származott, aki Angliában orvosi diplomát szerzett, majd Indiában orvostisztként komoly érdemei voltak. A másikat Henry Rawlinsontól, a világhírű angol asszírológustól kapta, aki Duka londoni házában ismerte meg a fiatal magyar tudóst. Némi kilincselés után Steint a laboréi egyetem tanárának szerződtették. Innen indult az elkövetkező esztendők során expedícióira. A Királyok Könyvétől a barlangtemplomokig Hosszú volna felsorolni az utakat, amelyeket Stein Aurél több mint fél évszázadon át bejárt. Az első expedíció során, amelynek 1988-ban lesz a századik évfordulója, a Királyok Krónikájának kallódó szövegét szerezte meg, majd szorgos munkával lefordította és magyarázó jegyzetekkel látta el a szanszkrit őskódexet. Későbbi expedíciói során a Tarim medencében Khotan, Niyan és más ősi oázisvárosok maradványait tárta fel, az indiaikínai kapcsolatok fontos dokumentumaira lelve a föld mélyében. Észak-Indiában a buddhizmus és hellenizmus egymásrahatását fürkészte. Majd Nagy Sándor visszavonulásának emlékeit hozta a felszínre Gedrosia romjainál. Stein egyik legfontosabb teljesítménye a Tun Huang-i barlangtemplomok feltárása volt. A Lop Nor sava tagon kellett emberfeletti nehézségek közepette átkelnie, hogy eljusson Tun Huangig, az Ezer Buddha barlangjait őrző kis kínai városkáig. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: a Selyem Útjának hajdani fontos átmenőhelye mellett a kínai kultúra páratlan kincsei kerültek napfényre a barlangok mélyéből. Mint Thomas Walker Arnold, a jeles orientalista később megállapította: „Stein annyi anyagot tárt fel, hogy tudósok egymást követő generációi fogják tanulmányozni az évezredes kincseiket.” Ezt követően jutott el Stein Kara Khoto romvárosához, amelyben a hajdani tangut-birodalom fővárosát, a Marco Polo útleírásában emlegetett Etcinát ismerte fel. Továbbhaladva, a turfáni mélyedést térképezte fel, s eközben a magyarral rokon ujgur nép életének emlékeire bukkant: használati eszközöket, faragott drágaköveket, pénzdarabokat, selyemfestményeket és számos írásos dokumentumot is talált. Mintha csak Vang Jentőnek, a kínai császár követének egykorú beszámolója elevenedett volna meg szemei előtt, aki i. sz. 981-ben járt Aszlán kán turfáni udvarában. A követ kellemes meglepetéssel írt a fényes templomokról, az ujgurok magas műveltségéről, barátságos magatartásáról. Harmincezer kilométer gyalogszerrel A nagy belső-ázsiai expedíciók során Stein közel 30 ezer kilométert tett meg, jdbbára gyalogszerrel. E korszak lezárultával sokévi tudományos munka következett: az 1921-ben megjelent Serindia és az 1927-ben napvilágot látott Innermost Asia című műveiben összegezte kutatásainak eredményeit. Ezután kutatásainak középpontjába egy másik terület került: a történelem számtalan emlékét földje mélyén rejtegető Irán. Itteni kutatásaihoz már igénybe vette a modern technika kínálta újabb eszközöket is — így a régészetben alighanem elsőként alkalmazta a légi felderítés módszerét, amikor egy vadászrepülőgépről készített fényképfelvételékkel tisztázta a rommező pontos kiterjedését. Nemcsak ebben volt azonban úttörő; mindenekelőtt tudományos eszméi, új elgondolásai tették azzá. Az, hogy fel merte vetni a nagy civilizációk öszszefüggéseinek, egymásraihatásának alapvető kérdéseit —és sivatagok homokviharai közepette, nemegyszer életét kockáztatva keresett választ reájuk. Miközben az emberiség múltjának átfogó problémáit fürkészte, Stein Aurél mindvégig megőrizte magyar szülőföldjéhez való ragaszkodását is. „Nevemet minden esetben úgy kérem könyveim címlapjaira tenni, mint azt magam is írtam mindig: Stein Aurél — írta magyar kiadójához intézett levelében. — Így ismernek hazai barátaim és én azt vélem, semmi okom arra, hogy idegen ember gyanánt szerepeljek Magyarországon. Súlyt helyezek arra, hogy magyar földön otthon érezhessen! magamat, bármily ritkán enged oda munkásságom.” Végrendeletében könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. A keleti gyűjtemény értékes részét alkotja e hagyaték, köteteit sűrűn használják a keleti nyelvészet és történelem kérdéseivel foglalkozó diákok és kutatók. Amikor Fábry Károly Budapesten járt, elmentünk a Keleti Könyvtárba, Stein Aurél emlékét idézni a régi könyvek között, amelyek lapjain itt-ott a tudós saját kezű bejegyzései olvashatók. HALÁSZ ZOLTÁN STEIN AURÉL HAGYATÉKA 15
