Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-03 / 21. szám
Áprily Lajos, Nagyenyed, 1926 Tavasz a házsongárdi temetőben Apáczai Cseri Jánosné, Aletta van der Maet emlékének A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. „S a szellem elrendeltetése: élei, feltámadás és örök diadal!” SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ÁPRILY LAJOS Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem, szereplésben. De nem mukavégzésben és emberi környezete alakításában. Európai rangra emeli az intézményt, a Baár-Madas Leánynevelő Intézetet, amelynek vezetését vállalja mindaddig, amíg a fasiszta törvények emberi jogérzékét nem sértik. Ezek végrehajtását — diákok eltávolítását csupán származásuk okán — nem vállalhatta. Kérte nyugdíjazását. Környezetéből két nagyszerű költőnk is támadott: fia, Jékely Zoltán és intézeti tanítványa: Nemes Nagy Ágnes. Mindkettő pályáját meghatározza az Áprilyörökség: a tiszta emberség és harmóniaérzék. Legpontosabban ő maga határozta meg mindezt szerkesztőtársához, Kuncz Aladárhoz küldött költői Vallomásában: Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán. A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a monda tóba hullt harangja, a mélyben él az ember-fájdalom. De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondúl, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama. Elégiájának szerkezeti alapja: a harmóniában felnőtt ember ifjúságát, múltját, természeti környezetét idézi a „vad kor öklé”-nek pusztító hatalmát érezve. Március című versén tanulja minden diák a természetérzékelés és a verstan csodáját szinte keletkezésének pillanata óta. A Maros-parti március, a havasok elégikus-borongós világa után az idős mester Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán találta meg a csendet, a madarak, fák világát. Ismét világomlás, családi tragédiák, kényszerű hallgatás ellenében klasszikusok fordításával, madarak hangjaival vigasztalta magát, majd olvasóit. Megajándékozott minket a csodálatos magyar Turgenyevvel, a nagyszerű Anyeginnel és a Jelentés a völgyből verseinek fájdalmon átszűrt derűjével. Elégiája létbölcseletté alakult, a sebek sötét hegén, — amelyeket az élet sorscsapásai számára is kimértek — átvilágít a létezés derűje. „Nem láttam emberben lefegyverzőbb tisztaságot” — mondotta róla szinte utókora véleményét megelőzve a nagy grafikus, Kondor Béla, és ezt idézi pár éve végre megjelent Összegyűjtött versei és drámái fülszövegén a szerkesztő is: „Angyal-tiszta volt, és ebből az angyal-tisztaságból magas költészetet csinált. Csak aztán el ne felejtődjön, hogy ilyen költő is létezett.” Akinek versein a költészet varázsát tanulhatjuk érzékelni, azt nem lehet elfelejteni. A Március, a Tavasz a házsongárdi temetőben vagy A Fejedelemhez költője benne él minden versszerető ember emlékezetében. KABDEBÓ LÓRÁNT akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg Revére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kísérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette, míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom -orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő — szól a régi fáma — urát keresve, sírba ment utána ... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem. 13
