Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-03 / 21. szám
„SZÜKSÉG VAN THÁLIA ÚJ MAGYAR HAJLÉKÁRA'” Szobám sarkában ereklyeként őrzött páholyrészlet: az 1960-as években lebontott Nemzeti Színház darabkája. Szüleim (Balázs Samu és Majláth Mária, a színház hajdani tagjai) mentették ki a felrobbantott teátrum romjai közül. A nevezetes épület éppúgy Thália ideiglenes hajlékaként épült, mint reformkori elődje. A Minisztertanács 1983 szeptemberében — Az ember tragédiája bemutatójának centenáriumán — határozatot hozott az új, immár végleges Nemzeti Színház felépítéséről. Az akkori árak szerint mintegy 3 milliárd forintba kerülő, 1100 nézőt befogadó színház létesítéséről volt szó. Számítottak a hazai és a külföldön élő magyarság adományaira, anyagi támogatására is. Lapunk a kezdetektől figyelemmel kísérte a „Nemzeti-ügy“ alakulását: a tervező Hofer Miklós jóvoltából a Magyar Hírek elsőként közölte a Dózsa György útra szánt új teátrum tervrajzait, makettfotóit; megszólaltattuk Hubay Miklósit és Gobbi Hildát, valamint a legjelentősebb külhoni adományozókat. (Napjainkig közadakozásból mintegy 260 millió forint gyűlt össze.) 1984-iben közszemlére bocsátották a terveket, amelyek a közvéleményben és a sajtóban egyaránt heves vitákat váltottak ki. Sokan a városligeti helyszínt is kifogásolták. Hofer Miklós és tervezőtársai módosították az eredeti homlokzati tervet, amely a korábbi szögletes formák helyett árkádos kiképzést kapott. Egy esztendővel később megszületett az elvi építési engedély és megkezdődött a tereprendezés, a Városliget érintett részéről a fák, bokrok áttelepítése. 1989 ősziére kitűzték az ünnepélyes megnyitót. A viták azonban nem csitultak. „Sajnálatosnak tartom — nyilatkozta például az építésügyi miniszter által felkért japán építésztekintély (Kisho Kurokává), hogy a tervezett épület nem illeszkedik a környezetében levő történelmi emlékekhez és a Városliget hangulatához.” A Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke (Borvendég Béla) a két évitizeddel ezelőtti indítékok alapján kiválasztott helyszínt a mai körülmények között nem tartotta megfelelőnek. Nem csoda, hogy az alapkőletétel és az építkezés megkezdésének elhúzódása miatt az adományozási kedv egyre csökkent. Az immár két éve feldúlt építési terület láttán megszületett a tipikusan pesti vicc is: — „Hogy hívják a Nemzeti építésére kijelölt területet? — "Gobbi« sivatag!” (A közadakozásra felszólító akció egyik kezdeményezője Gobbi Hilda volt.) Ez év nyarán váratlan dolog történt: „viszszafásították” a ligeti parkot, ami egyet jelentett az építkezés megkezdésének elhalasztásával. Többek között emiatt is számos híresztelés kelt szárnyra a „Nemzeti-üggyel” kapcsolatosan. Nyilvánvalóvá vált, hogy az eredetileg tervezett építési határidő tarthatatlan, szóba került a tervek módosítása, egyszerűsítése és új helyszín kijelölése is. A Rákóczi út, Múzeum körűt sarkát — ahol máig üres az a telek, amelyen az első Nemzeti Színház állt —, valamint az Engels teret (a volt Gizella teret) — ahová Ytbl Miklós az Operaházat eredetileg megálmodta — hoszszas mérlegelés után elvetették. Az előbbinél a szűk hely, az utóbbinál az aultóbuszrpályaudvar kitelepítése okozott volna gondot. Olyan megoldás is szóba került, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetem mellett, a Duna-parton épüljön fel az új teátrum. (Széchenyi István hajdanában a Duna-partra javasolta a „Nemzeti Játékszín” felépítését.) Stark Antal művelődési államtitkárnak a Képes 7-ben megjelent nyilatkozata szerint három javaslatot vizsgáltak meg részletesebben a szakemberek. A Köztársaság téren, az Erkel Színház szomszédságában kényelmesen elférne az épület, s a két intézmény egybeépítése megoldaná az Erkel Színház jelenlegi gondjait is. A beruházás azonban nem kerülne kevesebbe, mintha teljesen önálló épületet kapna a Nemzeti. Az eredeti helyet, a Városligetet ismét mérlegeltek, de itt sem a nézőtér méreteinek csökkentése, sem az apróbb egyszerűsítések nem hoznának komolyabb megtakarítást. A Vár, az egykori Honvédelmi Minisztérium épületének helye, a harmadik esélyes. Mellette szól, hogy egyébként is el kell tüntetni ezt a Szent György téri romot a felújított Várnegyedben, s a közelben működő Várszínház betölthetne kamaraszínházi szerepét. Ez a megoldás lenne talán a leginkább gazdaságos. Természetesen ügyelni kellene arra, hogy a színház épülete beilleszkedjék a történelmi műemlékegyüttesbe. Csak egyetérthetünk a Magyar Építőművészek Szövetsége főtitkárának, Lázár Antalnak szavaival: „A magyar építészek fejében van annyi szakmai tudás és ötlet, hogy bárhol legyen is a leendő Nemzeti Színház, olyan épületet tervezzenek, amelyre unokáink is büszkék lehetnek.” Ilyen előzmények után nagy izgalommal és várakozással foglaltam el helyemet a Nemzeti Színház jubileumi társulati ülésén, ahol Köpeczi Béla művelődési miniszter ünnepi beszédében a következőket mondotta: „Szükség van Thália új magyar hajlékára. A kormány kötelezettséget vállal, hogy felépíti az új Nemzeti Színházat, így az eddig gyűjtött összeg nem vész el. Az értékét megőrizzük — az OTP kezdettől fogva 8 százalékos kamattal kezeli —, s a jövőben gondoskodni fogunk róla, hogy megfelelő feltételek közepette kamatoztassuk. Bízunk abban, hogy ez a kötelezettségvállalás megnyugtatja mindazokat, akik készek voltak eddig is áldozatot hozni. A Fővárosi Tanácsot kérték fel arra, hogy írjon ki új »helykijelölő« pályázatot a gazdaságosság, a városrendezés, a közlekedési szempontok figyelembevételével. Ezt követően kerülhet sor az épület megtervezésére, a régebben kidolgozott tervéket is figyelembe Véve.” B. A. magyar színház? Gyakran elhangzik ez a kérdés szakmai vitákban és a nézők körében is. Beszélgetőpartnerünk most Sík Ferenc, a budapesti Nemzeti Színház rendezője, a Gyulai Várszínház művészeti vezetője. Pályája korábbi szakaszában az Állami Népi Együttes szólótáncosa volt, majd a színművészeti főiskola elvégzése után a Pécsi Nemzeti Színház rendezője, illetve főrendezője lett. Magyar drámák ősbemutatóinak rendezésével szerzett művészi rangot. Drámaválasztásában a korunkhoz szóló magyar történelmi témájú műveké az elsőbbség. Pécsett töltött évei alatt jött létre a színház és kortárs drámaírók között olyan együttműködés, amely a magyar dráma műhelyévé tette a dél-dunántúli várost, és művészeti vezetése alatt érte el a gyu-6
