Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-10-18 / 20. szám
gy íróval kétféleképpen lehet interjút készíteni. A riporter leül szemben vele, ceruzával vagy magnóval a kezében, és felteszi a kérdéseit. De hia éppen nem nyílik erre alkalom s még inkább lehetőség, akkor is, bármikor el lehet ^beszélgetni” — a műveivel. így, a művei közvetítésével ülök most szemben Beke György 28 kötetével, és akár a kolozsvári dolgozószobájában érezhetném magam. Vallomásos író, aki bármilyen műfajban szólal meg, önmagáról is sokat elmond, s mind a saját, mind a mások — a hősei — példájával tanítani akar. Tantárgya a nemzetiségi-nemzeti önismeret, a megmaradás erdélyi tudománya, úgy, ahogyan Bethlen Gábor óta anynyvszor szorító időszerűséggé tette ezt maga a történelem. Beke György 1927. augusztus 3-án született a székelyföldi Uzon községben. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium elvégzése után a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. Már diákként belső munkatársa a Miagyar Népi Szövetség napilapjának, a Népi Egységnek, aztán a bukaresti Romániai Magyar Szó, illetve Előre kötelékében dolgozik, majd A Hét című társadalmi-kulturális hetilap kolozsvári szerkesztője. Tagja volt a Művelődés szerkesztő bizottságának. Hét regény, több mint tizenöt írói szociográfia, műfordítások, irodalomtörténeti tanulmányok és interjúk, számtalan publicisztika szerzője. Sokat utazó, saját szavai szerint „barangoló” író, akinek a munkássága — Pomogáts Béla jellemzése szerint — „szinte teljes képet ad a magyar nemzetiség mai életéről és szellemi hagyományairól, szociális helyzetéről és művelődési gondjairól, törekvéseiről.” — Éppen ez a többszólamúság sugallja az első kérdést: nem szétaprózódás-e az a sokfelé tekintés? „Nálunk az irodalomnak, sajátos helyzeténél fogva, sok-sok más szerepet is magára kell vállalnia. Szabédi László ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy a romániai magyar író félkézzel író, néha csak a kisujjával, de egész lényével politikus, szövetkezeti szervező, közéleti ember és az égvilágon mindenféle.” — A Haynal-ház kapuja című, Bukarestben, 1982-ben megjelent regénye a nagy történelmi szóváltás idejét villantja fel egy székely kisvárosban, az erdélyi magyarság történelmi megpróbáltatásait és a kibontakozó távlatokat. Saját élményből táplálkozik-e ez a harmadik személyben elmondott regény? „A történelem bizonytalan vagy éppen ijesztő messzeségben volt mindig e táj, a Székelyföld fölött, nem felemelte, hanem héjaként csapott le, ahányszor csak akart. Levert lázadások, a Székely támad, Székely bánja várak mementója a kicsinység, a tehetetlenség, a megadás közönyét sugallta. Ágyúk szavára pincék mélyébe bújtunk, fegyverropogás elől hegyek közé szaladtunk, s félelemmel vártuk az ütéseket, mikor a Maniu-gárda karszalagosai vonultak végig falvainkon. Pedig akkor tulajdonképpen már a népnek szolgáit a szabadság, csak még ködös volt a látóhatár ahhoz, hogy ráismerjen. Tapasztalt, bátor emberek kellettek, hogy a szívekbe és a tudatokba beleírják: nincs felül a Gálya, csak roncsait dobálja az árapály, noha ezek a roncsok még halálra sebezhetnek. így találkoztam én — vajon csak én? akkor nem lenne fontos! — magával a történelemmel. A harc hevét, bódulatát és felelősségét — a Mikó Kollégium diákjaként — 1945 tavaszán éreztem át. Mindjárt úgy dobott harcba a történelem, hogy egyszerre kellett kiállni a szabadságért, a demokráciáért és a nemzeti megmaradásért. Együtt valamennyiérit, hogy ne feledhessem el soha: egymás nélkül érvénytelenek.” — Olyan „bátor emberekről” szól, akik az erdélyi magyarság művelődésének, közéletének, öntudatának serkentői lehetnek. Az erdélyi tájakat bemutató „barangoló könyvei” — eddig öt jelent meg közülük — sok ilyen „magányos önkéntest” hoznak elénk, falusi és városi értelmiségieket, szabadegyetemek szervezőit, kórusok karnagyait, helytörténeti kutatókat, folklórgyűjtőket, akik kenyérkereső munkájuk után és mellett végzik felbecsülhetetlen értékű társadalmi tevékenységüket, egymagukban intézményeket helyettesítve. Mint Kallós Zoltán, az immár nemzetközi hírű gyűjtő. „Állás, fizetés biztonságából a Kallós-életmódot könnyen megszólhatnék: könnyelműség, megszállottság. Bizonyára vannak, akik meg is szólják. Mennyire kellenek nekünk az ilyen magányos megszállottak! Helyettünk is vállalják a sorsukat.” — Ilyen volt Horváth Pál középiskolai tanár is, a magyar műkedvelés mozgatója a Beszterce—Naszód megyei szórványokban. „Áldozatos életének tanúságával találkozhattam mindenütt. Szenvedélyes alapító volt a minden eddigieknél gyorsabban változtató időben. Munkát és hitet szögezett szembe gánccsal és kishitűséggel. Beleírta életét a tájba, mivel megtalálta az utat a megőrző példákhoz. Bölcs hagyatéka, hogy az ő életét mindenképpen folytatni kell. Ezt az üzenetet értettem meg a Slajó, a Szamos és a Beszterce partjain.” — Ezek az alapítók, akiket mindenütt fellelhet Erdélyben, miként fogadják „barangoló könyveit”? Beke György, mikor még lehetősége volt erre, sűrűn eljárt az író—olvasó találkozókra. „Ereznem kell, hogy akikhez és akikért hitem, meggyőződésem szerint szőlani akarok, azok azt meg is értik, mintegy visszaigazolják tapasztalataimat, gondolataimat, gyötrelmeimet, mindazt, amit felelősségből és alkotói kockázatból vállalnom kell. íróember számára nincs más erkölcsi erő, mint az olvasók lelkében támadó visszhang, s hiszem, hogy ez valamiképpen a titka annak is, hogy tudunk-e mondani valamit, a magunk szavaival, a jövőnek is. Mert a jövő — már önző érdekéből is — arra lesz kíváncsi, szolgáltuk-e valamiképpen most, a jelenben.” — A riportjaiban, regényeiben nemcsak Erdély tájairól tűnnek fel sűrűn ezek a sorsvállaló hősök, de a moldvai csángómagyarok köréből is. Emlékeztethetnék Demse Antal egykori tanácselnökre a moldvai Klézséről a Magunk keresése lapjairól, vagy az Istók Péter három napja című regény csángó főhősére. E művek alapján állapította meg a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, hogy Beke „utat tör a moldvai csángók újrafelfedezése felé”, s ezért nevezhette Ruffy Péter tíz évvel ezelőtt, az író ötvenedik születésnapján „mai Juliánus barátnak”. Mi köti enynyire, lelkileg is ehhez a hányatott sorsú népcsoporthoz, a csángókhoz? „Kik is a csángók és van-e közük a székelyekhez? Vagy éppen ugyanazok lennének? Tudások szólták bele súlyos érvekkel a vitába, lényegében el is döntötték, de néha még felvibrál az utóhangja. Mosolygok magamban rajta, mert én a magam részéről már nagy szintézisben oldottam fel a vitát: székely létemre bareasági csángó leányt vettem el feleségül. Halász Gyula, a brassói tanár, költő, újságíró — a világhírű fotóművész, Brassai apja — idézi fel önéletírásában, hogy Horger Antal brassói főreáliskolai tanárként minden iskolai szünetben felkerekedett, tele hátizsákkal, és járta a Székelyföldet, hogy a székelyek és csángók rokonságát bizonyítsa, nyelvészeti érvek alapján. Koós Ferenc bukaresti református lelkész és tanító, a későbbi emlékíró érdeklődését a múlt század közepén a bukaresti csángóság életének megismerése a moldvai csángók felé fordította. Ez valóban érdekes nyom: a különböző tájakon élő csángók közös vonásai vagy épDen különbözősége. Véletlen lenne-e az, hogy Moldvában, Gyimesben, a Barcaságon és Déva környékén ugyanúgy nevezik őket? De közülük nem egy csapat, Déván és még bent, Moldvában is, Lészpeden székelynek tartja magát? Történelmi ösztön munkálna tudatuk mélyén, így tiltakoznak a csángó sors ellen? Mert ha volt valami igazán közös a különböző vidékeken élő csángók között, akkor az, hogy száműzöttek, a sors száműzöttei mind ... Szülőföldi száműzetésben, lappangó anyanyelvvel...” — Huszonkét esztendeig, 1951 és 1973 között Bukarestben élt, az ottani magyar napilap belső munkatársaként, s eközben felbúvárolta a bukaresti magyarság több évszázados történetét. Újra kiadta Koós Ferenc volt bukaresti magyar református lelkész és tanító emlékiratait s megírta a 18
