Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-09-17 / 18. szám

MEGÚJULÓ PINCEFALU

A györkönyi pincehegyen teljes a nyugalom. A házikókból hűvös, borillatú levegő áramlik ki, s a háborítatlan csend is sajátos hangulatot áraszt. Errefelé sétálva, nézelődve az ember megérti, miért divat mostanában újra pincét venni. Munka után felüdülés, kikapcsolódás a szőlőben és a pince körül tenni-venni, s ehhez járul még a jó szomszédi, baráti társaság. A hétvégeken, munkaidő után az ide járó férfiak megbeszélik teendőiket, gondjaikat, aztán meginvitálják egymást — no meg az arra járót — egy pohárka borra, ahogy bennünket is Wenhard Mátyás.

— Jöjjenek csak be, nézzék meg belülről is — mutatja az apósától örökölt tanyát, aminek felújításán éppen most dolgozik.

— Bevakolom az egészet újra kívül-belül, az elejére meg fehér műkő burkolat kerül — magyarázza és már tölt is a bronzérmes saszlából. Hogy kik vagyunk, csak akkor kérdezi, amikor kattan a fényképízőgép. De nem is fontos: kedves vendég — ennyi elég errefelé.

A szomszédban Steiner Mátyással találkozunk. Miután leveszi a méhészkalapot, hívja ő is befelé a látogatót, hogy legalább egy kortyot adhasson abból a finom nedűből, amely az ő hordóiban van tavalyról, azelőttről. A sarokban asztal, rajta poharak, kancsók, felettük a falon arany- és bronzérmekről tanúskodó oklevelek. A gerendáról bogrács lóg le. mellette gyertya. Ez utóbbi nélkülözhetetlen eszköz itt, azért is, mert nincs villany. Kémény se, de minek is. Hiszen ide csak poharazgatni, beszélgetni, hétvégeken családostul főzőcskézni jönnek az emberek. A falu pár száz méterre van, aludni szinte mindenki hazamegy.

— Akkor van baj, ha idejövet még a nap süt, hazafelé menet meg már a „sokágú csillár” ragyog — mondja nevetve a gazda, — és már töltene a vörösből. S hogy a vendég szabadkozik, mintha kitalálná a fel sem tett kérdést, így szól:

— Mi sem iszunk ám részegségig. Egy-két pohárkával, van aki még anyit sem. Nem az ital. hanem a jó időtöltés miatt jövünk. Az asszonyok? Régen az volt a szokás, hogy búcsú hétfőjén kijöttek ők is. Játszott a bonyhádi vagy a németkéri fúvószenekar, szórakoztunk. Mostanában már a hétvégeken is kikísérnek ide bennünket.

Szó esik a szőlősgazdák fortélyairól is, így megtudjuk, hogy csalánnal lehet legtisztábbra mosni a hébért, és azt is, hogyan óvják a pincefalu szépségét. Szeretnék ugyanis, ha ez az országban is egyedülálló „kémény nélküli” falu megőrizné eredeti arculatát, szépségét.

Búcsúznánk a pincehegytől, de egy présháznál még meg kell állni, olyan szívélyesen hív bennünket Muth Gáspár bácsi.

— Ilyen jégszekrény nincs a világon, mint az én pincém — mondja, és már szaladna is, hogy felhozzon a borából legalább mutatóba, ha már nem iszunk. Régi foglalkozásáról, a juhászairól, az emberi szorgalomról, a munkaszeretetéről beszél nekünk. Aztán elkísér bennünket a Május térre. Színpadot szeretnének ide a helybéliek, a domboldalra meg farönkökből ülőkéket raknak majd, mellette tekepálya épül. Egyszóval egy szabadidőparkot terveznék, amely remélhetőleg vonzza a környékbelieket éppúgy, mint a távolból érkező turistákat.

CSER ILDIKÓ