Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-17 / 18. szám
sántikál a dolog itt vagy ott, akkor megpróbálom kijavítani — magyarázza Cziffra a lélegzetvételnyi szünetben, miután Christinával befejezték Bartók Szvitjének gyakorlását. — Van amikor csak szóban, de előfordul, hogy kézzel is, azaz eljátszok egy-két taktust. — De ez akkor mégiscsak tanítás! — próbálok meg vitatkozni. — N,em! A Jóisten nevére esküszöm : nem nyúlok sem a darabhoz, sem pedig ezeknek a gyerekeknek az elképzeléséhez. Tehát én nem zongorázni tanítok, hanem csak a formán vagy a ritmuson igazítok, ha kell. Vagy a dinamikán. És esetleg mutatok nekik valami „trükköt” is, hogy nézd. én ezt így csinálnám ... Végigültem egy délelőttöt a kurzuson, tanúsíthatom: így igaz. De egy tanú — nem tanú. Idézem hát a másodikat: Christinát, aki határozottan állította: — Cziffra mindenkinek tud valamit adni, és mindegyik darabhoz tud valami olyant mondani, amitől valahogyan más lesz az a mű. Hogyan is mondjam? . . . Talán nagystílűbb. Amikor faggattam, mi az a „valami”, amit Cziffrától kapnak, magyarul nem, csak angolul tudta kifejezni: — Touch ... Ez az! A szónak vagy húsz jelentése van. Többek között: zongorabillentés, billentyűérintés, ecsetkezelés, kapcsolat; előrajzol, sarkall, ösztönöz ... Cziffra Györgyöt is megkérdeztem : mi lehet az a „valami”, amit a fiataloknak nyújt? — Ezek a fiatalok egytől-egyig tehetségesek. Egyik-másik majdnem kész zongorista, egyik-másik majdnem kész művész. Amit én adhatok nekik, az csak valamiféle emberi melegség. Más vagyonom nincsen, csak ez. És hogy idős fejjel továbbadhatom, ami bennem van, az csodálatos dolog. Ezzel indult is vissza, folytatni a munkát. GARAMI LÁSZLÓ dorolt Kanadába — könyvelői munkája mellett — folytatta a versírást. Versei angolul is megjelentek. Többször is meginterjúvolták a montreali rádióban és a televízióban, és mindenki csodálattal adózott annak, hogy idős kora és magyar anyanyelve ellenére képes volt angolul költeményeket írni. Amikor 1979-ben elhunyt, úgy éreztem, emlékét akkor őrzöm kegyelettel, ha a legszebb magyar verseit egy kötetben kiadom. 1982- ben Kanadában és az Egyesült Államokban jelent meg a verseskönyv, és a magyar nyelvű olvasóközönség nagy érdeklődéssel fogadta. á. é. AKT ÉS CSIGAHÁZ Mihalka Piroska fotói A budapesti kanadai nagykövetség Zugligeti úti kiállítótermébe újságírók, műkritikusok, képzőművészek, fotósok jöttek el, hogy részt vegyenek Mihalka Piroska fotókiállításának megnyitásán. Rajtuk kívül nagyon sok jó barát és rokon is: az óhazához fűződő gyökerek erősek, úgy tűnik. — Amikor 1961-ben szüleim után kivándoroltam Kanadába, az általános iskola második osztályát végeztem — mondja Mihalka Piroska — hirtelen angol iskolába kerülve nem találtam meg a többi gyerekhez a kapcsolatot. Nem tudtam úgy megértetni magam velük, mint Magyarországon, a pajtásaimmal. Ezért kezdtem el rajzolni. Később, a középiskola után a Sheridan Főiskolán fényképészetre specializálódtam, így lettem fotós. A montreali Concordiaegyetem audiovizuális tanszéke számára festményekét, szobrokat fényképeztem, színházi előadásokat fotografáltam. Több rajzfilmet is készítettem, és kísérletekbe kezdtem kollázsokkal, színes xeroxszal és más új technikákkal, vagy van valami üzenete is számunkra? Nemigen tudnám megmondani. Beszélgetésünk az előbbiek nyomán a filmművészetre terelődik, amellyel Mihalka Piroska régóta együtt él, hiszen sok esztendeje rendszeresen készíti kanadai filmek stand-fotóit. — Melyik filmrendező tette a legmélyebb benyomást önre — kérdezem. — Robert Altman — feleli habozás nélkül —, amikor Harold Pinter, a jelies angol drámaíró két művét vitte filmre Kanadában. A „The Dump waiter” című John Travoltával és Tom Contival a főszerepben és a „The Room”-ot, amelyben Linda Hunt és Julian Sands szerepeltek. Csodálatos élmény volt nyomon követni a művök kialakulását Altman és a szereplő művészek munkája nyomán ... és közben megörökíteni a munka egyes fázisait a stand-fotókon. A filmélmények hatására most Mihalka Piroska azzal a tervvel foglalkozik, hogy fotókban és interjúkban tárja a kanadai közönség elé a magyar filmrendezők munkáját. — Kikre gondol elsősorban? — kérdezem. — Kovács Andrásra — mondja — már csak azért is, mert oly sok beleérzéssel elemzi a női lét problémáit. A tervezett könyvben szerepelne rajta kívül Mészáros Márta, Bacsó Péter, Jancsó Miklós ... és még jó néhányan a középgeneráció és a fiatal nemzedék tagjai közül. Van ezenkívül Mihalka Piroskának egy további terve is. Szeretné magyar fotóművészek munkáit kivinni Kanadába és bemutatni (kiállítás keretében a montreali, esetleg a torontói közönségnek is. — A magyar fotóművészek eredeti látásmódja, marlkáns stílusa bizonyára nagy visszhangot keltene — mondja. — Jó volna, ha látnák, milyen a világ magyar szemmel nézve. Érdekes módon engem Mihalka Piroska kiállított fotói közül azok ragadnak meg leginkább, amelyekben nem az új technikai megoldások keresése, hanem valami klasszikus letisztultság, alapvétő harmónia dominál. Fekvő női aktja görög márványszobrok hangulatát idézi a fotóművészet eszközeivel. Az aktra forma játékkal rímelő térformák mintha az élet vidám sokarcúságát akarnák jelképezni, hiszen e varázslatos formákat zöldpaprikák görbületeibőlhajlataiból varázsolta elő a művésznő, ha nem tévedek. Majd csigaházak, éppen kipattant sziklevelek tűnnek fel Mihalka Piroska fotóin. Aztán emberarcok is. A technikai kísérletezés leginkább e portrékon érzékelhető. Az egyik képről egy „negatív nő” sötét arcából kérdő pillantás sugárzik a néző felé. öncélú formajáték-e, És jó volna az is, ha e figyelemre méltó kezdeményezés támogatásra találna — magyar és kanadai részről egyaránt. HALÁSZ ZOLTÁN 7
