Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-09-01 / 17. szám
SOROS ÉS DOBSZ A A kulturális egyenlőtlenségek csökkentéséért Bevallom: a felbujtó én voltam. Én beszéltem rá a Baranya-széli község, Dobsza iskolájának (hivatalos nevén: általános művelődési központjának) igazgatóját, Kolics Pált, hogy pályázza meg a Soros Alapítvány támogatását. Mert mi történhet? Legrosszabb esetben elutasítják a kérelmét. De ha fantáziát látnak benne, akkor ... És láttak benne fantáziát. Először is azért, mert a dobszaiak leírták: az óvoda és az iskola 400 növendéke közül 110 igen hátrányos helyzetű, közülük 75 a cigánygyermek. A hátrányos helyzet következménye: jó néhányan képtelenek elvégezni a nyolc osztályt; viszonylag kevesen tanulnak tovább közép- vagy szakmunkásképző iskolában; a legtöbben nehezen vagy egyáltalán nem sajátítják el azt a szokásrendszert, amely az egészséges életmódnak, a társadalmi beilleszkedésnek alapfeltétele. Másodszor azért keltette fel a pályázat a Soros Alapítvány illetékeseinek az érdeklődését, mert Kolics Pál nemcsak a gondokat vetette papírra, hanem részletes kutatási tervezetet is mellékelt. ,,A halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek szocializációjának meggyorsítása és megkönnyítése” címmel. A harmadik ok, amely a támogatások sorsáról döntő bizottság érdeklődését felkeltette, bizonyára az volt. hogy ebben a kis iskolában immár esztendők óta folytatnak nevelési kísérleteket a pedagógusok. És a művelődési központ elnevezés már önmagában is jelzi: itt az iskola nemcsak a tanulásnak, hanem a gyermekek és a felnőttek művelődésének is színtere. És végül: a kutatást bizonyára ígéretesnek tartották a pályázat elbírálói azért is, mert a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanárképző karának vezető oktatói — dr. Vastagh Zoltán tanszékvezető tanár és dr. Komlósi Ákos adjunktus — elvállalták a kutatási és kísérleti fejlesztési program irányítását. Rajtuk kívül besegített még a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiai intézetének és az Országos Pedagógiai Intézetnek néhány szakembere is. Ily módon léphetett tehát 1985-ben szerződésre egy „isten háta mögötti” falu kis iskolája ia nagy hírű Soros Alapítvánnyal, amely kerek százezer forintot juttatott Dobszának. Igaz, ez a pénz az eredeti kutatási-fejlesztési program egyötödére volt csak elegendő, de a munka eredményei így sem lebecsülendők. — Három kísérleti és ugyanennyi kontrollcsoportot alakítottunk ki — vázolja az első gyakorlati lépéseket Kolics Pál. — Az elsőben 25 óvodás volt, a másodikban 30 elsős, a harmadikban 32 ötödikes, és ugyanilyen létszámúak voltak a kontrollcsoportok is. És mivel meg kellett ismernünk, milyenek a hátrányos helyzetű gyermekek életkörülményei, a szülők szokásai, két-két óvónő és kőtökét tanító vagy tanár végiglátogatta, megfigyelte, kérdőívvel meginterjúvolta a kísérleti és a kontrollcsoportba tartozó valamennyi gyermek szüleit, családját. Ami kiderült: a dobszai iskolakörzet lakóinak egészségügyi szokásai általában kedvezőtlenebbek az országos átlagnál. A hátrányos helyzetűeknél pedig szinte nem is lehetett higiéniai kultúráról beszélni. A rendszeres napi tisztálkodás, a fogmosás ismeretlen fogalmak voltak, a táplálkozás pedig rendszertelen, hiányos, egészségtelen. Ezzel szemben gyakori és rendszeres volt az alkoholfogyasztás, még a tanulók körében is. Hogy hogyan és miként élnek a mostoha sorsú gyerekek, családok, az persze addig sem volt ismeretlen a dob szál pedagógusok előtt. Más dolog azonban tudni valamit — úgy általában —, és megint más dolog az otthonok berendezését, a szokásokat, a napi táplálkozás összetevőit pontosan számba venni nyolc-tíz községben. És egyébként sem arról volt itt szó, hogy csak kikérdezik az embereket, aztán megcsinálják a jelentést. Dr. Komlósi Sándor, a pécsi tanárképző főiskola nyugalmazott tanszékvezetője — aki szintén részt ként a kutatásból —. a program módosítását javasolta : — Nem elegendő egyszer kimenni és „felmérni a helyzetet”. Ezeknek a családoknak folyamatosan tanácsokra van szükségük, tehát állandóan ki kell járnunk hozzájuk! Komlósi Sándor és felesége eljutott egy ceglédpusztai cigánycsaládhoz. Rengeteg volt a gyerek, szutykos a lakás, ragadt a kilincs, átlátszatlan az ablak. A helybeliek, a pedagógusok is, számtalanszor elmagyarázták már, mit kellene tenniök, hogyan kellene élniök. Falra hányt borsó. És csodák csodája! Amikor „lejött” egy főiskolai tanár és felesége Pécsről, és amikor Komlósiné, azaz Piroska néni megmutatta, hogyan lehetne a nagy család tagjai között szétparcellázni a sok-sok tennivalót, a ceglédpusZtai család a szó legszorosabb értelmében új életet kezdett. A kérdőívek értékelése és a tapasztalatok összegezése után pontosan el kellett határolni: mi az, amit otthon és mi az, amit az iskolában kell, illetve lehet a gyermekekkel elsajátíttatni ? A Soros Alapítvány százezréből nemcsak a külső kutatók tiszteletdíját vagy közlekedési költségeit, a kérdőívek kinyomtatását, a számítógépes programot, stb. fedezték, hanem poharat, szappant, törölközőt, fogkefét, fogkrémet is kellett belőle vásárolni. Mégpedig egy-egy tanuló számára többet is: egyet, hogy legyen odahaza, és még egyet, hogy legyen az iskolában. — Talán furcsán, hangzik — mondja az iskolaigazgató —, de nekünk itt kellett megtanítanunk nem egy gyereket, hogy ebéd előtt kezet mossanak, s hogy ugyanezt kell tenniök a W. C. használata után. Aztán hozzászoktattuk a tanulóinkat, hogy étkezés után ne rohanjanak át a napközibe vagy haza, hanem mossanak fogat. Kés, villa már régen volt az asztalon, de a vizsgálat óta, okulva a tapasztalatokból, külön, gondot fordítunk arra, hogy az iák óla- étkezőjének asztalai csinosan megterítve, porcelán étkészlettel, esztétikus evőeszközzel, szalvétával várják a gyerekeket. És ha kell, százszor is megmutatja az ügyeletes nevelő, hogyan kell fogni a kést, hogyan kell fölvágni a húst, hogyan kell szürcsölés nélkül enni a levest. A kutatás első szakaszát egy kirándulás zárta. Ez ötezer forintot vitt el a százezerből, de ahogyan a dobszaiak vallják: sokszorosan megérte az árát. Ez a kirándulás — próba volt. Annak a próbája, hogy a kísérlet kezdetétől a kirándulás napjáig — 1986. július 12-éig — mennyit fejlőditek a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek. És nemcsak ők, hanem szüleik, testvéreik is. A részvétel feltétele ugyanis az volt, hogy mindenki, aki a családban él, szálljon be a művelődési központ autóbuszába, és járja be a Dobsza—Szigetvár—Pécs—Siklós— Harkány—Dobsza útvonalat, nézze meg a nevezetességeket, üljön le a közös ebédhez a megyeszékhely egyik jó éttermében. — A buszban valamennyien, gyerekek, felnőttek, pedagógusok úgy beszélgettünK gondjainkról, terveinkről, minit régi barátok — emlékezik vissza Kolics Pál. — Az étteremben közös asztalnál ültünk. Figyeltem, ki hogyan eszik. Elámultam: a szülők közül csak egyetlen akadt, aki a főzeléket kanalazta, a többiek mind késsel-villával étkeztek. Ki-ki azt rendelhetett, amit maga választott, de senki se élt vissza .azzal, hogy nem az ő zsebére megy a számla. Megfigyeltem azt is, hogy étkezés előtt kezet mosnak-e, és láttam, hogy a többség ezt se felejtette el. Aztán voltak egy lakberendezési áruházban, megnézték a Csontváry-múzeumot, ahol a kalauzoló művészettörténészek nem előadást tartottak a képekről, hanem a gyerekeket és szüleiket faggatták: mit látnak a festményeken? És ők lepődtek meg a legjobban, hogy a csoportbeliek közül milyen sokan „felfedezték”: a képeknek távlatuk van, a színek hangulatokat fejezhetnek ki, s hogy a festő nem kell hogy úgy lássa a világot, mint a közönséges halandó. Mindebből kiderült, hogy nemcsak a szülők nevelik a gyermekeket, hanem ennek a fordítottja is igaz. A kísérletben részt vevő tanulók — különösen az ötödikesek — „hazahordták” az iskolából, a napköziből, az étkezdéből az ott tanultakat és megszokottalkat, s megváltoztatták a család étkezési, higiénés szökásait. Legalábbis részben, A sikeren felbuzdulva, megint bujtogatom őket: folytassák a kísérletet. Mégpedig úgy, hogy most már az oktatás fejlesztésére koncentráljanak. E téren ugyanis csak annyi történt, hogy tantárgytesztekkel lemérték a gyerekek tudásszintjét és elkészítették a fejlesztési programot. — Ezit a programot azonban a jelenlegi szervezeti keretek között lehetetlen megvalósítani — állítja az igazgató. — A tömegoktatásról át kellene térni a kiscsoportos foglalkozásra, eszközökre lenne szükségünk, hogy a jellemző tanulási buktatókon átsegíthessük a gyerekeket. Ehhez pedig több nevelőre, több időre, több és jobb felszerelésre, szóval megint pénzre lenne szükségünk . .. A kis iskola folytatni szeretné, amit elkez-V
