Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-09-01 / 17. szám

dók többször tettek kísérletet a kontinens folyóin hosszabb túraevezésre, de a szabályozatlan Rajna-szurdok szikláin, zuhatagos szakaszain addig senki nem tudott áthaladni.

A sorozatos kudarcok azonban nem riasztották el a legbátrabbakat attól, hogy még nagyobb és sokkal veszélyesebb tervet forgassanak a fejükben. Az álmok legmerészebbje a Rajna és a Duna vizének együttes bejárása volt, mert a két folyamrendszert összekapcsolta az 1846-ban megnyílt Lajos-csatorna. Birly István festőművész és Rosti Pál természettudós ismerte a Frank-Jura legalacsonyabb nyergében megépített átjárót, és erős akarattal több évet szántak tervük előkészítésére és a várható veszélyek felmérésére.

A döntés megérlelése, a nagy kaland kezdete nem sokáig váratott magára. 1862 tavaszán azzal a szándékkal utazta! Angliába, hogy a legjobb hajóácsnál vásárolnak csónakot lehetetlennek tűnő tervük megvalósításához. Richmondban William Wheeler mester műhelyében ki is választották a célnak legmegfelelőbb hajót.

Amikor hajójuk elkészült, ünnepélyesen „Éllida” névre keresztelték, leeveztek vele a Temze torkolatáig, majd a „Cologne” gőzhajó fedélzetén átszállították Rotterdamba. Ezzel elkezdhették kalandos utazásukat vidám kedvvel és jó reménységgel, noha eddig mindenki úgy vélekedett tervükről, hogy annak végrehajtása teljességgel lehetetlen. Már az első nap tele volt kemény leckékkel és dús akadályokkal, de ez nem szegte kedvüket. Amikor áthajóztak Hollandián, a német újságírók bohókás angoloknak nézték őket. Hiába bizonygatták, hogy ők magyarok. Nem akarták elhinni; miért éppen a kontinens belsejéből származó idegenek vállalkoztak volna ilyen lehetetlenségre.

Az Engersi-szoroson, a Rajna első szűkületén egy helyi révkalauz segítségével sikerült túljutni, s a siker fölötti öröm megnövelte önbizalmukat. A rajnai rémek, Loreley sziklái is csak úgy engedtek utat, hogy a helyi révész beült harmadiknak kormányozni, s nagy igyekezettel irányította minden evezőcsapásukat. Mikor már azt hitték, hogy kicsit megnyugodhatnak, a gyér vizű Majna kősarkantyúi és homokzátonyai jelentettek naponkénti akadályt, s mindketten megkönnyebbültek, amikor harmincnapi állandó küzdelem után beeveztek a Lajos-csatorna csendes vizére.

Itt meg a nagy víziátjáró 101 zsilipje tette próbára tűi elmüket, mert a nehézkes észjárású zsilipmesterek addig sosem láttak sporthajót a csatornán. Nem kis küzdelem árán ezeket az akadályokat is szerencsésen végigjárták, és Kelheimnél beúsztak hajójukkal a Duna gyors sodrú medrébe. Innen új szárnyakat kaptak az evezők. A bajor és osztrák Duna-szakasz után a Komáromnál tomboló szélvész tette nehézzé a továbbjutást.

A viharos szél napokig nem csendesedett, de 49 küzdelmes nap után áteveztek a Dunakanyar vadregényes tájain, és az esti szürkületben a várakozók megpillanthatták az Ellidát és utasait. Vácig Széchenyi Ödön, a jó barát evezett elébük. ö vezette biztos révbe, a pesti csónakdába a sok viszontagságot és életveszélyt túlélt hajósokat.

Európa első átevezésének 125. évfordulóján két fiatal magyar sportember — egy testnevelő tanár és egy technikus — július 6- án szállt hajóba Rotterdamban, így tisztelegnek és emlékeznek a nagy elődökre, az első hosszú távú európai túraevezés hőseire.

CSERE LÁSZLÖ

Újházy László alapított azzal a céllal, hogy egy „Kis Magyarország” szülessék meg az általa kiszemelt 10 ezer holdon. Hosszabb-rövidebb időre itt telepedett meg Madarász László, a radikális politikus, Pamutz György őrnagy, Varga Ferenc alispán, Spelletich Bódog honvédezredes és számos társuk. Az álom azonban szertefoszlott, az emigránsok szétszéledtek, s a település házait német bevándorlók vették meg.

' Les Gardner, a College professzora autóját és egy 19. század végi térképet ajánlott fel New-Buda „újrafelfedezéséhez”. A régi vázlatot követve, úttal an utakon próbáltuk meg elérni az egykori temetőt. Aztán az olvadó hóban gyalogszerrel bolyongtunk a dimbesdombos vidéken, mignon egy földúttól néhány száz méterre

ráakadtunk egy fakerítéssel körbekerített temetőre, ahol New-Buda telepesei leltek végső nyugalomra. A sírkövek nagy részén már német eredetű nevet találtunk, de megleltük az egykori alapítók, egyikének, a Dobozy családnak sírhelyét is.

A temetőtől néhány kilométerre volt a tulajdonképpeni település, amelyhez a temetőből poros földút vezet. A házak ma már lakatlanok, az egykori kertekben azonban még ma is terjeszkedik a szőlő, amelyet az alapító magyarok ültettek. New-Buda utolsó leszármazottja két éve halt meg. Azóta csak a szél, az eső és a vakítóan tűző nap birtokolja az egykori település házait ...

SZAKON Yl PÉTER

Egy magyar macska Bécsben

Alonzo sminkben ... és civilben

A Theater An Der Wien Cats (Macskák) plakátján közel négy éve ott található a szereplők között „Alonzo-Sándor Rácz”.

Hogy kerül egy püspökladányi magyar fiú ebbe a rangos bécsi musical-produkcióba? — faggatom Rácz Sándort az ezerszázadik előadás után.

— Véletlen? . . . Csoda? — kérdezi szinte önmagától.

— És akarat! — egészíti ki fiatal felesége. — Fantasztikus, hogy mit tudott magából kihozni Sándor! Az Állami Balett Intézet elvégzése után leszerződtette a Fővárosi Operett Színház mint táncost. Ott meglátta őt a színpadon Peter Week, a Theater An Der Wien igazgatója, és meghívta Bécsbe, próbatáncolásra, próbaéneklésre, mert éppen a Cats bemutatására készült.

— És belevágtam! — veszi át a szót ismét Rácz Sándor. Pedig életemben még nem nyitottam ki a számat a színpadon, csak táncoltam. Sem színész, sem énekes nem voltam. Ráadásul se németül, se angolul nem tudtam. Pedig egy londoni koreográfusnő kezdte beállítani a darabot. Gondolatolvasónak kellett lennem, hogy megértsem, mit akar. A tánc, az ment, abban nem volt hiba. Bár tele voltam lámpalázzal, mert a világ minden tájáról összesereglett éltáncosok között kellett állni a sarat. Több mint háromszázan voltak, zömmel szinte veteránnak számító Broadway-színészek és táncosok, akiknek kisujjában volt a musical. Az első válogatáson átestem, tehát maradhattam, és akkor hozzám szegődött a szerencse, mert az első hetek azzal teltek, hogy „macskául” tanultunk, amit bemutatott nekünk a koreográfusnő, no meg otthon is volt macskánk. Folyton azt kellett gyakorolni, hogy ül le, hogy mozog, hogy állni a sarat. Több mint hátát egy macska. Próbák után rohantam gyorsított némettanfolyamra, gyorsított angoltanfolyamra, énekórákra, így mire öszszeállt a darab, már fel tudtam zárkózni.

— Késő éjjel úgy került haza Sándor, mint egy kicsavart citrom — folytatta a felesége. Raktam rá borogatásokat, a megerőltetett hangszálait kamillás gőzzel gyógyítgattam, közben a szövegkönyvet fordítottam neki magyarra, hogy mindent megértsen, amit mond vagy énekel.

— Bizony, Évám nélkül az első időkben nem is tudom, mi lett volna velem, ö tartotta bennem a lelket, hogy fel ne adjam.

— Nagyon rendesek a kollégák — mondta Éva asszony —, egyből befogadták Sándort. Olyan az egész team, mint egy nagy család. Hálából megszerveztem nekik egy budapesti kiruccanást, hogy megismerkedhessenek hazánkkal. Ezek a kiruccanások az első önálló szérvezéseim, mert én meg egy manager-képző főiskolát végzek. Boldoggá tett, hogy a társaság szinte megrészegedett Budapest szépségétől, és mindegyik fogadkozott, hogy oda viszsza kell menni hosszabb időre.

— Nekünk is lesz egy szép utunk — mondta Rácz Sándor. — Meghívást kaptunk Cziffra Györgyi öl a kétévenként megrendezésre kerülő ünnepi napjaira Senlis-be. Ez nagy élmény lesz. Hacsak közbe nem szól a színház, de remélem, nem akkor lesz éppen a rostája a tervbe vett új musical, a Chorus Line gárdájának.

— Hiszen Rácz Sándort már megrostálták ... — kezdtem mondani.

— Ja, itt nagyon szoros a verseny, itt nincs biztonság, nincs nyugdíjas állás. Az én szerződésem ugyan 1988 végéig szól és a Cats állandó telt házakkal megy, de kihívásnak tekintem a Chorus Line-t, ahhoz is megrostáltatom magam. Űj ellenfelekkel kell mérkőzni, és abból rengeteget tanulhat az ember.

Azt hiszem, Rácz Sándortól is lehet tanulni valamit: törhetetlen akaratot.

G. KABDEBÓ GYÖRGYI

7